Fico és a kisállami egyensúlypolitika
Nem szégyen tanulni a történelemből, sőt kifejezetten hasznos. Ha visszatekintünk Közép-Európa múltjára, akkor alapvetésként fogadhatjuk el, hogy a nagyhatalmak folyamatosan kijátszották egymással szemben a régió államait. A jelek szerint Robert Fico kormányfő kész okulni a múlt tapasztalataiból.
Bár Szlovákiában - hivatalosan - még nem dördült el a startpisztoly a következő parlamenti választások kampányára, a politikai helyzet igencsak felfokozott. Jó eséllyel ennek tudható be, hogy a miniszterelnök külpolitikai lépéseit politikusok és elemzők széles köre ítéli meg érzelmi alapon.
Félreértés ne essék, e sorok írója hisz abban, hogy a politikának van, és kell is legyen morális alapvetése. A probléma ott kezdődik, ha az ideákat doktriner módon a racionalitáson alapuló folyamatokra akarja ráerőltetni a kormányfőt erőnek erejével elmeszelni igyekvő ellenzéki politikus vagy éppen kommentáríró.
Márpedig Ficót sok mindennel lehet vádolni, de azzal, hogy a lépései mögött ne lenne racionális számítás, aligha. Abban pedig alighanem mindannyian egyetérthetünk, ha a megközelítés hamis, biztosan nem fogjuk megérteni a kormányfő lépéseinek hátterét.
Első indulatból könnyű Ficót bezárni abba a karámba, amelyben a szívünknek mégoly kedves, de a varázsából önhibájából sokat vesztő “szabad világ” ellenségei foglalnak helyet. Erre tökéletes alkalmat kínált a kormányfő múlt heti kínai vizitje, ahol a házigazda nagyhatalom első embere mellett Putyin orosz elnökkel is tárgyalt. Nem mellesleg Robert Fico a diplomáciai “nagyhetét” Ungváron zárta, ahol Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel egyeztetett. Hogy is van ez? Akkor most a szlovák miniszterelnök a “keleti diktátorok” oldalán, vagy az “orosz agresszor ellen élethalálharcát vívó Ukrajna” elnöke mellett mutatta az igazi arcát?
Ha a politikust a szándékaiban, az írástudót a tollában az elemi indulat vezérli, épp a lényeget takarja ki a szeme elől. Mégpedig a történelem éppen az ajtót készül ránk rúgni. Ezért nem árt tudatosítanunk, ha a tömbösödés újraindul, és a világunk egy újabb hidegháborúba sodródik, akkor ennek a konfliktusnak Közép-Európa óhatatlanul a frontvonalába kerül.
Ha vesszük a fáradtságot, és tágabb perspektívába helyezzük, rögtön láthatóvá válik, hogy a békepártiság Közép-Európában nem üres szólam, hanem jól felfogott önérdek. Annak felismerése, hogy Közép-Európa, ez a történeti földrajzi régió akkor lehet sikeres, ha képes hidat alkotni a Nyugat és a Kelet között.
A magyar történelemből ismerjük a sokmillió magyar élet árán megképzett mítoszt, Mohács után bő másfél évszázadig mi voltunk “Európa védőbástyája”. Ha azonban jobban belegondolunk, a Magyar Királyság, vagyis inkább ami a félkaréján maradt belőle, valójában az Oszmán és a Habsburg Birodalom ütközőzónájává, felvonulási területetté vált, amelynek az eredménye törvényszerűen demográfiai katasztrófa lett. Csak egy adalék, Mátyás idején még háromnegyed részben magyarok lakták egykorvolt hazánk egészét, ami a 18. századra negyven százalék alá süllyedt.
Aki manapság a fotelből hangos, és kardként suhogtatja ideáit a valóságnak nekifeszülve, az nem ismeri Közép-Európa véresen huzatos történelmét, vagy ami még rosszabb, ismeri, de a politikai indulatai eltorzítják az ítélőképességét.
Vagyis a fenti példánál maradva Robert Ficóval és pártjával nem kell azonosulni ahhoz, hogy legalább megkíséreljük megérteni, milyen szándékok vezérlik a miniszterelnök külpolitikai lépéseit. Mi lehet racionálisabb és indokoltabb a jól felfogott önérdeknél?
A felvidéki olvasó számára talán korábban kevésbé hagyott mély nyomokat a progresszív megmondóemberek öngyarmatosító kottára írt kritikátlan Nyugat-imádata, ami Magyarországon a kilencvenes években hegemón médiapozíciókkal rendelkező balliberális elit “jóvoltából” évtizedekre megmérgezte a közbeszédet. A politikai szalonból kiátkozás, a mucsaizás, a fasizmusbunkó lóbálása az első nemzeti jelkép láttán olyan momentumok a rendszerváltás utáni két évtized magyar politika- és kultúrtörténetéből, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Fico-kormányt célba vevő jelenlegi össztűzre.
A mából szemlélve is tanulságos, hogy amíg Magyarországon a kilencvenes években a Kádár-rendszerben mesterségesen elfojtott nemzeti érzést tovább nyesegette az akkori szellemi- és kulturális elit, addig Szlovákia ugyanezen időben a kisállami nacionalista bezárkózás csapdájában vergődött. Ennek a politikának még az ezredforduló utáni évtizedben is bőven megvolt a táptalaja.
Ha innen nézzük, Robert Fico kétségkívül hosszú utat járt be, amíg eljutott a jól felfogott közép-európaiságig és a világpolitika folyamataira adott válaszként a kisállami egyensúlypolitikáig.
Fico minden jel szerint felismerte, bármennyire is alaptétel volt az antik bölcseletben, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, a történelem igenis ismétli önmagát. A huszadik század közepén, a második nagy világégést követően, a szovjet birodalom külső szegélyévé váló Közép-Európában a győztesek szó szerint ugyanazt kapták jutalmul, mint a vesztesek büntetésül. Tegyük fel a kérdést - a kormányfő láthatóan már feltette: mi a garancia arra, hogy a huszonegyedik században mindez nem ismétlődik meg? A nagyhatalmak részéről a közép-európai nemzetek megosztására, egymás ellen fordítására láthatóan ma is van igény.
Hab a tortán, hogy akik Ficót kiátkozzák a “politikai szalonból” voltaképpen a közép-európaiságot köpik szembe. Azt a történelem által megtámasztott felfogást, amely szerint ebben a széljárta régióban csakis egymásra, a szomszédos népekre számíthatunk. Innen már csak egy kis lépés, hogy a kormányfőt habzó szájjal gyalázó progresszív elit legyen mára a nacionalista sérelempolitika letéteményese. Azé a rosszemlékű politikáé, amely a gyúanyagát a két nemzetet megosztó korábbi konfliktusokból, a viszályokkal terhelt múltból meríti.
Ezért riogatnak előszeretettel magyar revizionizmussal a progresszív véleményformálók és a politikai hasbeszélők. Ugyanez a közeg a magyarellenesség hamu alatt izzó parazsát lobbantaná lángra, amikor a Fico állítólagos oroszbarátsága ellen összehívott demonstráción az Orbán Viktor politikájával több ponton azonosuló kormányfő “magyar disznóként” szerepel a fejek fölé emelt táblán.
Ez a progresszív politika, miközben az Uniót mostanra nehezen tagadhatóan zsákutcába vezető brüsszeli elit kottájából játszik, magát a nyugati szabadságeszmények letéteményesének állítja be, valójában a tűzzel játszik. A nyugatbaráttá maszkírozott türelmetlen nacionalizmus a régiónkban nem példa nélküli. Láthattuk, Ukrajnában mindez hova vezetett.
Az elmúlt évtizedek békeidőszaka elkényelmesített minket, és eltompította az érzékeinket. Most azt tapasztaljuk, hogy szinte felfoghatatlanul felgyorsult a történelem menete, a világ megszokott rendje átalakulóban van.
A kiszámíthatatlan jövő aligha kecsegtet minket a biztonság és a nyugalom kilátásával. Azt viszont a múltban már láttuk, hová vezet az uszító kardcsörtetés. Tanuljunk végre a történelemből. Közép-Európa, a magyarok és a szlovákok csak együtt lehetnek a jövő nyertesei. Ne a nacionalista uszítókra, hanem a józan eszünkre hallgassunk!
Az írás a Magyar7 2025/36. számában is olvasható.
