Vitéz nagybányai Horthy Miklós, a nemzetegyesítő - II. rész
Az alábbiakban Popély Gyula történész előadásának második részét közöljük, amely Budapesten, az Országházban tartott emlékkonferencián hangzott el Horthy Miklós kormányzó születésének 155. évfordulója alkalmából.
Csehszlovákia törvényszerűen haladt a bomlás útján, azaz végső soron a megsemmisülés felé. Az 1938. szeptember 29–30-i müncheni négyhatalmi konferencia döntése értelmében Cseh- és Morvaország német többségű határmenti területeit Németországhoz csatolták. Ez a konferencia nemzetközi jogilag megnyitotta az utat a békés magyar revízió előtt, amely az 1938. november 2-ai bécsi nemzetközi döntőbírói határozat formájában realizálódott. Az ország első politikai viszonyait bonyolította, hogy október 6-án, illetve 8-án mind a szlovákok, mind a rutének kikiáltották nemzeti autonómiájukat a bomladozó csehszlovák állam keretein belül.
A bécsi nemzetközi döntőbírói határozat következtében az 1918–19-ben előbb erőszakkal megszállt, majd jogilag is elcsatolt Felvidéken bekövetkezett egy ún. etnikai revízió. A magyar többségű területeknek cca. 90 százaléka újra visszatért a történelmi, ezeréves hazához. A hazatérő területek magyar birtokba vétele – a kormányzói hadparancs elhangzása után – november 5-én kezdődött. A Magyar Királyi Honvédség számára kibocsátott hadparancs a többi között kimondta: „Egymillió testvérünk vár rátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését! (…) Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán és az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: Előre!”
Mindenképpen meg kell említenünk, hogy a kormányzó csapatai élén személyesen is bevonult két felszabaduló felvidéki városba: november 6-án Komáromba, majd november 11-én Kassára. Emlékirataiban a következő szavakkal emlékezett meg e bevonulások maradandó élményéről: „Aki, úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”
1939. március 14-én beteljesedett Csehszlovákia végzete. Miután a pozsonyi autonóm tartománygyűlés kikiáltotta az „önálló és független” Szlovák Államot, a már egy esztendeje agonizáló köztársaság végleg megszűnt létezni. Ilyen előzmények után március 15-ike és 18-ika között a Magyar Királyi Honvédség birtokba vehette Kárpátalja hegyvidéki területeit, az ún. Erdős-Kárpátokot. Hozzávetőlegesen 300 kilométeres szakaszon létrejött az annyira óhajtott közös magyar–lengyel határ. Megjegyzendő, hogy a magyarok kárpátaljai bevonulása miatt akkor sem Anglia, sem Franciaország nem tiltakozott. Alexander Cadogan brit külügyminiszter-helyettes nyíltan Barcza György magyar követ tudomására hozta: számukra megnyugtatóbbnak tűnik, hogy Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, mintha Németország tette volna rá a kezét, mint például egész Cseh- és Morvaországra. Bonnet francia külügyminiszter pedig – Barcza értesülései szerint – kimondottan gratulált a párizsi magyar követnek a Kárpátalján lebonyolított huszáros akcióhoz.
1939. augusztus 23-án megszületett a Molotov–Ribbentrop-paktum, amellyel Németország és a Szovjetunió elhatárolták európai érdekszféráikat, valamint megegyeztek egy közösen megvívandó Lengyelország-ellenes háború részleteiben, illetve az ország felosztásában.
Vajon mi módon lehet megőrizni Magyarország politikai függetlenségét a háborúba szédült Európába? És mi lesz a további magyar revíziós igényekkel, főleg az erdélyi kérdéssel? Amint tudjuk, 1940 június végén a Szovjetunió ultimátum-szerűen visszavette Romániától Besszarábiát, ami az Erdélyre – vagy annak egy részére – vonatkozó magyar igényeket is hangsúlyosabbá tette. Az e téren kezdeményezett kétoldalú román–magyar tárgyalások sikertelenül végződtek. 1940. augusztus 30-án ismét német–olasz döntőbírói határozattal oldották meg az elmérgesedett területi vitát, ezzel elejét véve egy semmiképpen sem kívánatos magyar–román fegyveres konfliktusnak.
Az így megosztott Erdély északi része és a Székelyföld visszakerült a magyar hazához. „A megszűnt határ mindkét oldalán nagy volt az öröm; – olvassuk a kormányzó emlékirataiban – az emberek nem sejtették, hogy milyen rosszindulatú szempontok érvényesültek a döntőbíráskodásban.
Első pillanatban még az sem zavarta meg az általános örömöt, hogy a határt szembeötlően ésszerűtlenül vonták meg, mert ez vasútvonalakat meg közutakat vágott ketté és városokat közüzemeiktől szakított el. Midőn szeptember elején a csapatok élén a felszabadított városokba bevonultam, igazán nem sejtettem, hogy valamikor Erdélynek még ezt a részét is újból elveszítjük – méghozzá milyen szörnyű körülmények között!”
Észak-Erdély visszatérése után a németek rövidesen benyújtották a számlát. „Meghívták” Magyarországot, hogy csatlakozzon a Németország, Olaszország, valamint Japán ún. háromhatalmi egyezményéhez.
Magyarország politikai mozgástere tehát nagy mértékben beszűkülőben volt. Az ország – mintegy a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozását ellensúlyozandó – Jugoszláviához kezdett közeledni, annak ellenére, hogy ez az ország is jelentős elcsatolt magyar országrészeket birtokolt, és a magyar kisebbséghez való viszonya is sok kívánnivalót hagyott maga után. Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1940. december 12-én Belgrádban aláírta a jugoszláv–magyar örök barátsági szerződést. Fontos megemlíteni, hogy e napon Goebbels német propagandaminiszter a magyar politika irányítóiról a következő mondatokat jegyezte fel naplójába: „Piszok csőcselék! Ott akarnak átverni bennünket, ahol csak tudnak.” Ezzel szemben Londonban kedvezően fogadták a Jugoszláviával aláírt szerződést, mivel abban Magyarország önálló külpolitikájának tényét vélték bizonyítottnak.
Amint azonban rövidesen kiderült, Hitler szinte megszállottként ragaszkodott hozzá, hogy Jugoszlávia is csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez.
A belgrádi minisztertanács döntése után 1941. március 25-én erre valóban sor is került. Két nap múlva azonban Simovics tábornok puccsot hajtott végre a hivatalban lévő Cvetkovics-kormány ellen. A sikeres puccs után az új jugoszláv kormány angol védelmet kért az ország számára, sőt a Szovjetunióval is igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatait. Ezek a fejlemények megpecsételték a délszláv állam további sorsát.
Hitler a Jugoszlávia elleni háború mellett döntött, amelyben Magyarország részvételére is számított. Horthy kormányzó és az egész magyar politikai vezetés azonban óvatos volt.
A Magyar Királyi Honvédség nem is vett részt a Jugoszlávia elleni támadásban, amikor azonban 1941. április 10-én Zágrábban deklarálták a horvát államjogi függetlenséget, a magyar csapatok bevonultak a volt déli magyar területekre. „Önfenntartásunk érdeke azt parancsolta, hogy a trianoni határtól délre lakó testvéreinknek védelmet nyújtsunk” – írja emlékirataiban a kormányzó. „Feladatunkat azonban arra korlátoztam, hogy csapataink csakis Magyarország régi határáig nyomuljanak előre.” Vajon felfedezhető-e ezekben a s sorokban bármilyen agresszió a szomszéd népek ellen?
A kormányzó 1941. április 11-én a következő szövegű kiáltvánnyal fordult a nemzethez, amelyben egyúttal bejelentette a Magyar Királyi Honvédség bevonulását a volt délvidéki magyar területekre: „A független és önálló horvát állam megalakulásával Jugoszlávia megszűnt létezni és alkotóelemeire bomlott” – nyilatkoztatta ki tényszerűen a kormányzó. „Ezzel egyidejűleg parancsoló kötelességünkké vált, hogy a Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegében élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük. Olyan szent nemzeti kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesítenünk kell. Ezért még a mai napon hadparancsot adok katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításától megóvjuk. Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk és amellyel a jövőben békében kívánunk élni. Szeretettel és örömmel köszöntöm a hozzánk visszatérő s oltalmunk alá vett véreinket. Isten áldását kérem a magyar nemzetre és a hazára!”
Magyarország számára nem voltak könnyen megoldhatóak ezek a sorsfordító napok. A hivatalban lévő miniszterelnök, gróf Teleki Pál nem is volt képes elviselni a reá háruló politikai és erkölcsi nyomást, és április 3-án az öngyilkosságba menekült.
A kialakult geopolitikai erőviszonyokkal kapcsolatban mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet Nagy-Britannia álságos, kettős mércével mérő politikai és erkölcsi magatartására. Erre már akkor és azóta is többen rámutattak. Voltak szakírók, akik felhívták rá a figyelmet, hogy London a Szovjetunió Lengyelország elleni 1939. szeptember 17-ei támadása után nem vonta le annak konzekvenciáit, annak ellenére, hogy Nagy- Britannia 1939. március 31-én garantálta – Franciaországgal közösen – Lengyelország sérthetetlenségét, augusztus 25-én pedig aláírták az angol–lengyel kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Nagy-Britannia nemhogy nem üzent hadat Sztálin bolsevik birodalmának, de még a diplomáciai kapcsolatokat sem szakította meg Moszkvával.
A britek Magyarországgal szemben már nem voltak ennyire elnézőek. Velünk már április 7-én megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, bár ekkor a Magyar Királyi Honvédség még lábhoz tett fegyverrel állt, pedig a jugoszláv légi kötelékek már javában támadták a magyarországi célpontokat.
Magyarország számára az adott geopolitikai viszonyok között nem volt alternatíva. Igaz, választhatta volna a lengyel, illetve a jugoszláv utat, ez azonban egy nagy kollektív – önként vállalt – nemzeti öngyilkosságot eredményezett volna. A kormányzó szavait idézem ezzel kapcsolatban: „Könnyű azt mondani, leírva meg egyenesen szépnek is látszik, hogy ahelyett, hogy behódoljunk, fel kellett volna inkább vennünk a bármennyire is kilátástalan küzdelmet. Ez a gondolat valójában tiszta képtelenség.” Néhány sorral lejjebb a következő megállapítással folytatja eszmefuttatását a kormányzó, természetesen már az emigrációban: „Bármennyire is gondolkodtam utólag a háború alatt folytatott politikánkon (…), semmiképpen sem juthattam arra a gondolatra, hogy mi lényegesen másként cselekedhettünk volna, mint ahogyan a valóságban eljártunk. Józan ítéletű ember nem vitathatja, hogy mindenképpen ugyanaz lett volna sorsunk.”
Végül idézzük a kormányzó emlékiratainak egyik – tanúvallomásnak is beillő – zárógondolatát: „Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelenül hazaszállnak a Duna–Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számunkra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta láthatom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét, és gyönyörködhetem benne. Ám gyakorta behunyom szemem, és gondolatba keletre fordulok. Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz, és végetlenebb a vágyódásom, mely a magyar földre és a magyar nép körébe hazavonz!”
