Vitéz nagybányai Horthy Miklós, a nemzetegyesítő (I.)
Az alábbiakban Popély Gyula történész előadásának első részét közöljük, amely Budapesten, az Országházban tartott emlékkonferencián hangzott el Horthy Miklós kormányzó születésének 155. évfordulója alkalmából.
Június 18-ika vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó születésének 155. évfordulója. Számomra annál is inkább kedves ez a nap, valamint Horthy Miklós tengerésztisztnek, majd kormányzónak a személye, mivel anyai nagyapám, Tamók János a nagy háború alatt a Novara könnyűcirkálón teljesített szolgálatot altiszti beosztásban. Tehát azon a hajón, amelynek maga Horthy Miklós volt a parancsnoka.
Gyerekkoromban gyakran volt alkalmam hallgatni nagyapám különféle háborús elbeszéléseit, amelyek mind az Adriához, illetve a Novarához, valamint annak parancsnokához kötődtek. Még iskolába sem jártam, de Póla, Fiume, a Cattarói-öböl már nem voltak idegen fogalmak a számomra, sőt az ottrantói tengeri csata történetét is ismertem, persze olyan színvonalon, amilyenen azt egy volt tengerész altiszt előadhatja az unokájának. Mondanom sem kell, hogy akkor mindez csodálatos mesevilág volt a számomra.
Gondolatban én is ott álltam a parancsnoki hídon, esetleg a hajó 30 és feles lövegeivel lőpárbajoztam az ellenséges hajókkal, természetesen, mindig mi győztünk!
E gyermekkori mesés emlékek felidézése után essen szó Horthy Miklós személyéről, akit nemzet- és országegyesítő tényezőként igyekszem bemutatni. Gondolataim akár azt a címet is viselhetnék, hogy „Egy elvetélt országegyesítési kísérlet”. Mert ugyebár a 16-17. századi török hódoltság után sikerült egyesíteni a szétdarabolt hazát, a 20. században bekövetkezett letiportatásunk azonban még mindig érvényben van.
Az 1918. november 3-án megkötött páduai fegyverszüneti szerződéssel számunkra jogilag véget ért a nagy háború. Tény és való, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia területén ekkor nem állt idegen katona. Saját katonáink pedig messzi idegen földekről tértek haza. Az itthoni politika irányítása sajnálatos módon egy tehetségtelen, pacifista és antantimádó, szabadkőműves indíttatású csoport kezébe került, élén a paranoiával megvert Károlyi Mihály gróffal.
Bűnös mulasztásaik leglényegesebbike, hogy nem szervezték meg az ország határainak védelmét a betolakodó románokkal, szerbekkel és csehekkel szemben, valamint eltűrték egy szélsőséges kommunista csoport nemzet- és országellenes aknamunkáját. Amikor aztán teljesen csődbe vitték az országot, félreálltak, és átadták a hatalmat az orosz bolsevizmus emlőin felnevelkedett hazai kommunistáknak. Ennek következményeként 1919. március 21-én a maradék Magyarországon kikiáltották a proletárdiktatúrát. Az ország és a nemzet pusztulása végzetesnek látszott. 1919 augusztusának első napjaiban a románok bevonultak Budapestre, a csehek a nyugat-dunántúli vármegyék, a Mátra és a Bükk-hegység, valamint a Tokaj-hegyalja birtokba vételére készültek. Vajon megmenthető lesz-e ez a teljes széthullás állapotában lévő magyar haza?
Nos, 1919 novemberében – az átmeneti nehéz hónapok után – kezdtek konszolidálódni a hazai viszonyok. A békekonferencia többszöri felszólítása után a románok november 14-én kiürítették Budapestet, ahová két nap múlva bevonult a szerveződő magyar nemzeti hadsereg, élén Horthy Miklós fővezérrel.
A megalázott, porba sújtott nemzet ekkor csakis őbenne látta az ország megmentőjét. Tormay Cecile írónő – az Országház lépcsőin állva – a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében például a következő szavakkal köszöntötte a nemzeti hadsereget és annak fővezérét: „Történetünk legsötétebb éjszakája volt ez – utalt az írónő az 1918 novemberétől eltelt időszakra, majd a következőképpen folytatta –, és most olyan ígéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hívják Magyarországon, és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, de bűnbánó fővárosát. És hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek újra Szent István ezeréves koronáját. (…) Ti nemcsak fővárost foglalni, országot hódítani jöttetek” – lelkesedett Tormay Cecile, de a kitűzött cél 1919 őszén már kivitelezhetetlen volt.
Egy évvel azelőtt, 1918 őszén még nem lett volna kilátástalan egy jól szervezett fegyveres nemzeti ellenállás, de ezt Károlyi és társai bűnös nemtörődömséggel elmulasztották megtenni, mivel naivan bíztak az összehívandó békekonferencia meghirdetett igazságosztó jóindulatában.
A párizsi békecsinálók 1919 őszére már megrajzolták a megcsonkított Magyarország határait, amelyeket a magyar politikai vezetésnek minden elvi egyet nem értése ellenére el kellett fogadnia. A békediktátum aláírására 1920. június 4-én került sor a párizsi Nagy-Trianon palotában. Megjegyzendő, hogy ekkor már – 1920. március elsejétől – Horthy Miklós, mint megválasztott kormányzó állt az ország élén.
Az igazságtalan trianoni országhatárok áthidalhatatlan ellentétek forrásaivá lettek a megcsonkított Magyarország és a területének több mint kétharmadán osztozkodó utódállamok között. A békediktátum következményei tragikusak voltak hazánk és nemzetünk sorsának alakulására. A Magyar Királyság elvesztette területének 71,4, a lakosságának pedig 63,5 százalékát. Nemzetünknek egyharmada idegen államok alattvalója lett.
A magyar kormány a körülmények kényszerítő hatására aláírta ugyan a békeparancsot, annak igazságtalanságaiba azonban soha nem volt képes belenyugodni. Senki előtt nem volt titok, hogy Magyarország igenis törekszik a területi revízióra, de annak realizálását csakis békés eszközökkel képzeli el.
A mindenkori magyar kormányok a győztes nagyhatalmaktól – és rajtuk keresztül a Népszövetségtől – várták és remélték a magyar sérelmek megszüntetését, vagy legalább azok mérséklését. A magyar társadalom pedig – mind a csonka magyar hazában, mind az elcsatolt országrészekben – hittel vallotta: lesz magyar feltámadás.
A húszas évek fő politikai törekvése arra irányult, hogy az ország valamilyen módon megszilárdítsa külpolitikai helyzetét. A kialakult európai status quo elleni fellépés ezekben az években még nem tűnt időszerűnek. A húszas évek legjelentősebb külpolitikai sikerének az 1927. április 5-én Rómában aláírt magyar–olasz barátsági szerződés számított, amely után Benito Mussolini olasz miniszterelnök alkalmanként a trianoni békediktátum esetleges revíziója mellett is szót emelt. Ezzel kapcsolatban Horthy Miklós kormányzó is megjegyzi emlékirataiban, hogy ezt követően Mussolini különösen népszerűvé vált Magyarországon, elvégre „ő volt az első felelős államférfi, aki a hazánkkal történt igazságtalanság jóvátételét követelte”. És ami ugyancsak lényeges: ettől fogva gróf Bethlen István magyar miniszterelnök is kezdte nyíltabban emlegetni a revízió gondolatát.
Az ország-, valamint a nemzetegyesítési törekvések csakis békés úton „vérontás nélkül” lettek volna kívánatosak Magyarország számára. Bár a propaganda szívesen hangoztatta az integrális revíziót a „mindent vissza” elvét, a tényleges magyar törekvések azonban inkább az „etnikai revízió” megvalósítását célozták, mivel ennek realizálása békés úton, egy nemzetközi ellenőrzéssel megtartott népszavazás útján is elérhetőnek látszott.
A harmincas években fokozatosan átalakulóban voltak Európa geopolitikai erőviszonyai. A közép-európai térség helyzetét főleg a két újból feltörekvő nagyhatalom erősödő aktivitása befolyásolta: a nemzetiszocialista Németországé, illetve a bolsevik Szovjet Birodalomé. (NB: A Szovjetunióval 1935 májusában mind Franciaország, mind Csehszlovákia kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött.) A versailles-i békerendszer egyre inkább tarthatatlannak bizonyult, ami kilátásba helyezte a magyar ország- és nemzetegyesítő remények megvalósíthatóságát. Ezek a remények egyformán dobogtatták a magyar szíveket mind a csonka hazában, mind az elszakított területeken.
A három utódállam közül Csehszlovákia bel- és külpolitikai viszonyai voltak a leginkább szétziláltaknak mondhatók. Ez mindenekelőtt azzal volt magyarázható, hogy a hamis „csehszlovák” nemzetegység elméletével szembe helyezkedő szlovák politikai elit ekkor már egyre zajosabban követelte az autonómiát, illetve az országba bekebelezett több mint hárommilliós németség is hangot adott nemzeti elégedetlenségének. Az 1938. év elején a köztársaság magyar nemzeti közössége is reménykedve várta sorsa jobbra fordulását. A magyar vágyak netovábbját egy Magyarország javára végrehajtott méltányos területi revízió jelentette volna.
A három utódállam közül tehát Csehszlovákia tűnt a legsérülékenyebbnek, és ezért az látszott a leginkább valószínűnek, hogy az első revíziós, országegyesítő sikerek is ezen a területen lesznek elérhetők. Az újból európai nagyhatalommá váló Németország szomszédsága egyre inkább fenyegetővé vált Benešék számára, akik csakis nagy szövetségeseik, a franciák, az angolok és a szovjetek politikai – és ha szükségesnek mutatkoznék katonai – támogatásában reménykedhettek.
Az 1938 márciusában bekövetkezett osztrák Anschluss után Hitler kancellár tervei között már ott szerepelt a csehszlovák állam felszámolása, amihez Magyarország támogatását is igénybe kívánta venni.
Természetesen Magyarország is számított Németország támogatására revíziós tervei megvalósításában, de csakis békés eszközök igénybevételét tartotta elképzelhetőnek, olyanokat, amelyekkel a többi európai nagyhatalom is egyetért. Ezt az elvet Horthy Miklós kormányzó a következő szavakkal fogalmazta meg emlékirataiban: „Tisztán állt előttem, hogy keményen kell kezünkben tartanunk a kormányt, ha a felkavart, háborgó hullámok közepette sem akarunk letérni Magyarország kis hajójának addig követett irányvonaláról, vagyis, ha továbbra is ragaszkodunk ahhoz az elvünkhöz, hogy csakis békés eszközökkel törekszünk revízióra.” (Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp. 1990., 207. old.)
Német részről Magyarország 1938. augusztus 23-án komoly ajánlatot kapott arra vonatkozóan, hogy vegyen részt egy közös fegyveres akcióban Csehszlovákia ellen. Erre Horthy kormányzó és a magyar állami delegáció németországi látogatása alkalmával került sor. A jelzett napon Hitler kancellár és Horthy kormányzó komoly négyszemközti megbeszélést folytatott.
Erre később a magyar államfő a többi között a következő szavakkal emlékezett vissza: „Viselkedése arra vallott, hogy Európa urának érzi magát” jegyezte fel beszélgetőtársáról emlékirataiban a kormányzó. „Minden kertelés nélkül elém tárta a később Unternehmen Grün fedőnév alatt ismertté vált tervét. Ennek végrehajtása során – mint mondotta – a cseheket széttapossa, Prágát, ha kell, elpusztítja, és Csehszlovákiát német védnökség alá kényszeríti. Úgy látszott, háborúra is elszánta magát és tőlem várta a biztosítékot, hogy a német előrenyomulással egy időben dél felől mi is megtámadjuk Szlovákiát. Nem mondta ugyan ki, de mégis érthetővé tette a számomra, hogy amit elfoglalunk, azt megtarthatjuk. Mindezt kérés alakjában adta elő; erre azonban én udvariasan, de határozottan azt válaszoltam, hogy ebben az akcióban Magyarország részvételéről nem lehet szó. Magyarországnak, mondottam, magától értetődően vannak Csehszlovákiával szemben revíziós igényei, azonban az óhajunk és szándékunk, hogy ezeket békés eszközökkel valósítsuk meg.”
A Hitler-Horthy négyszemközti megbeszéléssel párhuzamosan Ribbentrop német külügyminiszter is tárgyalt Imrédy Béla miniszterelnökkel és Kánya Kálmán külügyminiszterrel. A magyar fél itt is elhárította azt a felvetést, hogy Magyarország – csatlakozva egy német támadáshoz – háborút kezdeményezzen Csehszlovákia ellen. A németek igencsak zokon vették a magyarok elutasító magatartását. Állítólag ekkor hangzott el Hitler részéről a később elhíresült mondás: „aki asztalhoz akar ülni, annak a konyhában is segítenie kell.”
Hitler eltökélt szándéka: Magyarország berángatása egy Csehszlovákia elleni közös háborúba tehát nem sikerült. Magyarország továbbra is megmaradt a békés megoldás mellett, amelynek lehetőségét diplomáciai eszközökkel kereste. Revíziós elképzeléseinek valóra váltásához pedig elengedhetetlennek tartotta nemcsak a tengelyhatalmak – Németország és Olaszország –, hanem mind az angol, mind a francia kormányok hozzájárulásának megszerzését. Akkor úgy látszott, hogy Magyarország számára ez nem jelent leküzdhetetlen akadályt.
Megjelent a Magyar7 2023/26.számában.
