Úti benyomások a moldvai csángók közt - VIDEÓVAL
Perka Misi bácsi szinte egykedvűen invitál be a szabófalvi múzeumba, ahol már világítás sincs. Körbejárjuk a szerény kiállítást, amelyet ő gyűjtött össze az elmúlt évtizedekben. Nála hitelesebben aztán senki nem tudja elmondani, mi a valóságos helyzet Szabófalván és általában az északi csángóknál: szavaiból nagyon úgy tűnik, hogy ő és csángó néprajzi gyűjteménye jelentik az utolsó magyar életjelet Szabófalván. És ha már Misi bácsi nem lesz, semmi nem marad itt utánunk...
Mint a távol élő rokonok. Sokat gondolunk rájuk, beszélünk is róluk, de ritkán látogatunk el hozzájuk, a Keleti-Kárpátokon túlra, a hajdani Etelközbe. Mert oly távol, s mégis közel vannak hozzánk a moldvai csángó magyarok. Elvetettségükben századokon át megőrizték archaikus kultúrájukat. Ugyanakkor elfeledettségükben mára végveszélybe került nemzeti közösségük. Szinte csak a Magyar Házak és iskolák a pillérei az identitásnak, mert a templomot sajnos már nem érthetjük ide: a hitnek erős bástyája ugyan, de az anyanyelvi szentmise tiltása miatt a nyelvvesztés egyik fő okozójává vált. A megmaradásért zajló utóvédharcokba is bepillantást nyerhettünk, amikor három filmet is forgattunk Moldvában és a Külső-Kárpátok hegyvilágában.
Talán örök búcsút intve Szabófalvának és az északi csángóknak, kellett egy kis idő, amíg a természetbe érve kiszellőztettük, megnyugtattuk a lelkünket. Az ismeretlenségéről ismert Esztena-hegység vadonja ideális hely volt a vigasztalódásra, a felülemelkedésre. Neamț és Suceava megye határára, a Szentesi-hágóba emelkedtünk, ahonnan az ortodox hegyi kolostorokon is túl a hegység legmagasabb régióját céloztuk meg.
Ahogy a neve és a legelőkkel tűzdelt külleme is mutatja, a szerzetesi remeteélet mellett a pásztorkodásnak is nagy hagyománya van az Esztena-hegységben. Innen már hazaláttunk a Kárpátok belső hegyeire: a Csalhó és a Besztercei-havasok látványa már az otthon megnyugtató érzését hozták el. Ám, ha kifelé tekintettünk, még élesebben átéreztük a távoli rokonok, a moldvai csángó magyarok vállára nehezedő súlyt, amit egyedül, magukra hagyva biztos, hogy nem fognak tudni tovább cipelni.
„A moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb és tragikusabb magyar sors. Mi legalább csonka hazánkban még énekeljük a ’hozz rá víg esztendőt’, de a moldvai magyar nem érti a víg esztendőt, mert sohasem volt benne része. De ne higgyük azt, hogy moldvai magyar testvéreinkért mai viszonyaink közt csak egy fájdalmas sóhajtás az egész, amit tehetünk. A csonka hazabeli magyar testvér ne fájó sóhajtást küldjön moldvai testvérei felé, hanem tartsa kötelességének azt, hogy legalább ismerje meg őket.”
Csűry Bálint 1934-ben papírra vetett sorainak szellemében fordultunk vissza az Esztena gerincéről dél felé, hogy a Tatrossal újra Moldvában találjuk magunkat.
„A Keleti-Kárpátok hegyei közül kilépő Tatros folyó alsó szakasza mentén olyan kiszélesedett sík vidék terül el, amely mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas. Ezen térségben a magyar katolikusok jelenléte bizonyítható módon a középkorig nyúlik vissza. Román történészek is megállapították, hogy ’Tatros tartománya’ lakosságának nagyobbik része már Moldva alapítása előtt is magyar volt. A ma létező Tatros vidéki csángó települések zöme azonban a 18. század végi nagy székely menekülthullámok letelepedése következtében jött létre."
A Csíki-havasokban eredő Tatros folyó, miután átfolyik a Gyimeseken, vígan szalad tovább Moldvába, a Szeret folyó ölébe. Völgyén hajdan csupán egy szűk ösvény vezetett át, amin bujdosók és csempészek jártak-keltek. Az Erdélyt Moldvával összekötő gyimesi út csak a 17. századtól lett törvényes átjáró. Ezen az úton jártuk be Dománfalvától Diószegig a Tatros mentét, majd végül a Háromszéki-havasokon átkelő Ozsdolai-hágón tértünk vissza a Kárpát-medencébe.
Moldvai barangolásunk utolsó fejezetében a Bákó környéki településeket látogattuk meg. Itt már jártunk 2014-ben, és lám azóta milyen sokat változott errefelé a világ: a Moldvai Magyar Csángószövetségnek hála egyre több Magyar Ház segíti a megmaradást a Tázló és a Szeret völgyében. A Gosman-hegységből ereszkedtünk le a Tázlóval dél felé, hogy Frumósza és Balanyásza után egy jó nagy ugrással Lujzikalagoron teremjünk. Az egyik legjelentősebb csángó közösséggel bíró településen – ahogy Csángóföldön általában – kevés fiatal maradt. Többségük külföldön keresi a kenyerét. Jobb esetben hazatérnek, de jellemzőbb, hogy a végleges kitelepülés mellett döntenek.
Az utolsó keleti kárpáti dombok között, már a Szeret folyó félreeső, védett mellékvölgyében őrködik az egyik legfiatalabb, de hagyományaihoz talán leghűségesebb moldvai csángó magyar település, Külsőrekecsin. A hagyomány szerint székely lakói másodlagos elvándorlással, vagyis nem közvetlenül Székelyföldről, hanem a tőlük északra eső magyar falvakból költözhettek ide az 1800-as években.
A felvilágosodásnak csúfolt hanyatlás elkerülte a vidéket, itt nem került az ego a Deo helyére. Így történhetett meg 1947-ben, hogy amikor a hatóságok el akarták hurcolni a papjukat, a rekecsiniek ellenálltak, mire a román katonaság vérfürdőt rendezett közöttük. De ez a „nagy verekedés” sem törhette meg hitüket és archaikus anyanyelvüket. Ha Rekecsin kinyújtózik, szinte egybeér a szomszédos Csík falucskával, amelynek a neve sejteti, hogy ez is a székelyes csángó falvak egyike. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége itt is elindította az oktatási programot, így a falu legszebb ékessége a Magyar Ház.
A Szeret folyó, miután az Északkeleti-Kárpátokból kifelé, délnek tart a Duna felé, Moldvában több helyen is gátakba ütközik. A felduzzasztott folyó túloldalán sorakozó dombok között is van keresnivalója a Hazajárónak. Itt van például Magyarfalu: az egyik legtávolabbi és legeldugottabb magyar faluba valószínűleg a középkorban érkeztek az első magyarok.
Amikor a madéfalvi veszedelem idején erre menekülő bujdosó székelyek leereszkedtek a dombok közötti falucskába, honfitársaik között lelhettek új otthonra. Néhány dombhullámmal odébb, egy rejtett zugban húzta meg magát Lábnyik. Itt is főleg székely eredetű csángók élnek. Erre utal, hogy az egyik utcáját Csíknak, egy másikat meg Gyergyónak nevezik. Miután az 1800-as évekből való első templomuk egy földerengésben tönkrement, 1978-ban újat építettek, Szent Anna tiszteletére. Itt, Lábnyikon ért véget moldvai kalandozásunk, de valószínű, csak a „kamerás”, mert civilben sok dolgunk akad még errefelé.
Megjelent a Magyar7 2025/35.számában.
