Kolozsvárról a Kelemen-havasokba
Kolozsvár és a Kelemen-havasok nyugati oldala: két olyan helyszín, két olyan „nagyvad”, amellyel már a Hazajáró 2011-es indulása óta szemeztünk. 2022 márciusában jött el a pillanat, hogy lencsevégre is kapjuk őket. A koratavaszi időzítés sem volt véletlen: kíváncsiak voltunk, hogyan ünnepli a kincses város magyarsága a ’48-as forradalom 174. évfordulóját, illetve ideje volt már egy havas magashegyi epizódnak is.
Kolozsvár már ott volt a gyerekkori meséinkben, a történelem és irodalomóráinkon, ott szunnyad minden magyar szívében, lelkében. Valószínűleg nincs is olyan magyar ember, akinek nincs egy képzet a fejében Erdély fővárosáról, amely olyan néprajzi kincsekben bővelkedő vidékek határán fekszik, mint a Mezőség és Kalotaszeg. A „kincses város” mindig is Erdély történelmi központjának számított, itt összpontosult az erdélyi magyar szellemi élet, a 18-19. században pedig hivatalosan is az Erdélyi Fejedelmeség fővárosa volt. Mátyás király és Bocskai István szülővárosának páratlanul gazdag a történelme; egyházak és egyetemek székhelye, népi írók és tudósok ihletője, páratlan épített örökséggel.
„Kolozsvár Erdély legszerényebb városa. Nem hirdeti magáról, hogy a világ közepe, de meghúzódik csendben, a Szamos partján. Szinte önérzetesen szerény, mint aki ismeri erejét és értékét, de nem hivalkodik. Valahányszor Kolozsvár utcáin járok, mindig érzem a történelem ősi szagát. Valahogy összefolyik az idő Kolozsváron. Minden ház történelem és minden ház más-más kort idéz fel emlékezetemben. Kőben felejtett történelem ez a város.” Jókora viharok jöttek 1940 óta, amikor Gáspár Gyula lejegyezte ezeket a sorokat Kolozsvárról, de a történelem ősi leheletét nem sikerült kifújniuk a város falai közül. Kolozsvár ugyanis nem csak a múlt, de élő jelen és a jövő lehetősége is az erdélyi magyarság számára.
Mielőtt a magyar közösséget és a város kincseit megismertük volna, betértünk Erdőalja magyar szigeteire, Györgyfalvára, Bodrogra és Kolozsba is. Aztán végre eljött a nagy találkozás, amely után mi is úgy álltunk, mint Petőfi 1847-ben, amikor többszöri nekifutás után végre megláthatta Kolozsvárt. A költő legalább háromszor indult el a városba, mire a nászútján 1847. október 21-én ide is ért. Az olasz vívómester, Gaetano Biasini fogadójában szálltak meg feleségével. Megjelent az éppen ülésező erdélyi országgyűlésen, megnézte Mátyás szülőházát, találkozott a város ifjúságával, akik estebédet és fáklyás szerenádot rendeztek az ifjú párnak. Kolozsvárra ezen élmények alapján szeretett volna emlékezni, ezért két nap után Biasini gyorsszekerén el is hagyták a várost, miközben megszületett az El innét, el a városból című verse.
Az Árpád-kori Teke a tatárjárás után flamand és szász telepesekkel népesedett újra. A reformáció nyomán az Árpád-kori templom itt is lutheránussá lett. Teke élete olyan jól alakult, hogy 1403-ban már iskolája volt és hamar mezővárossá fejlődött. És persze kérdés, hogy lehet-e kiváltságnak nevezni, de a 16. században már olyan jelentős bortermelő város volt, hogy a területére tilos volt sört bevinni. Teke dicső korát a hanyatlás századai követték, városi kiváltságait elveszítette, de a magyarok állandó jelenlétét mutatja, hogy a 19. században református, majd katolikus temploma is épült. A magyar iskola már megszűnt, de él még az anyanyelv, a hagyomány és a kultúra.
A Sajó-parti Nagysajó már a Kemény grófok birtoka volt egészen a trianoni diktátumig. A kastélyt Kemény János erdélyi fejedelem építette a 17. században, a királyi vadászterület központjának. Kemény Sámuel királyi kamarás a 18. században már református templomot emeltetett, de ma már hiába keresnénk itt magyar reformátusokat vagy német lutheránusokat. Pedig még az 1960-as években is gazdag táncrendet és népzenét gyűjtött Nagysajón Kallós Zoltán néprajzi kutatóútja során.
A Felső-Sajó mente és a Mezőség határáról inkább fel is mentünk vigasztalódni a Kelemen-havasokba, amelynek déli, keleti, középső vidékeit már bejártuk, de nyugati, Mezőséget fürkésző csúcsát, a Kis-Besztercét még nem.
A régi üdülőtelepről, Kolibicáról indultunk, melynek völgyében a Beszterce folyót 1979-ben elárasztották. A mesterséges tó megtépázta a hely varázsát, de a táj képe ma is elbűvölő. Ahogy Habarics Ilona találóan megfogalmazta: „a Kelemen-havasok fő gerincének két hatalmas bástyája a Sztracsior-csúcs és a Kis-Besztercés-csúcs úgy tartja karjában ezt a völgyet és a kis zárt tengerként díszelgő tavat, mint kisgyermeket az édesanyja.”
A tótól a Kis-Beszterce alatti menedékházba mentük, majd másnap kora reggel megmásztuk a pompás kilátást nyújtó ormot. A Kis-Besztercéről visszatekintve a Kolozsvárt, Tekét, Zselyket is őrző Erdélyi-medencére, előbb Kőmíves Lajos sorai jutottak eszünkbe: „Maholnap a megritkult, szétszéledt nyájnak nem marad hírmondója sem, csak a kövek maradnak itt, amelyeknek benső, omló rétegeiben él, lélegzik a múlt fekete fájdalma és napfényes öröme, fejedelmi büszkesége és vigiliás megaláztatása.” Aztán mellénk ült a táj szülöttje, Wass Albert is: „Úttalan utakon, de túl lélek-határon, túl gondolaton, túl minden álmon, valami messze vár reánk, egy fénysugár e rút világon: talán egy ’mindent felejtés’, talán egy ’mindent újrakezdés’ a végső sziklaszálon.”
Az írás megjelent a Magyar7 2025/33. számában.
