Újházi Ede esete a gabonakereskedőkkel
A magyar színháztörténet egyik legendás alakjáról, Újházi Edéről (1841–1915) sok történetet feljegyeztek, sőt a róla elnevezett leves mindmáig szerepel a legelőkelőbb vendéglők étlapján.
Ezt az akkoriban nagyon népszerű Wampetits vendéglő (a Gundel elődje) egyik szakácsa kreálta a mester útmutatása alapján. Erről egy korábbi alkalommal már írtunk.
Az egyik vidéki társulat Ludovic Halévy (1834–1908) francia író és librettószerző (ő volt Bizet Carmen című operájának az egyik forgatókönyvírója is) Constantin abbé című darabját adta elő, amelyben Újházi a címszerepet alakította. Természetesen az előadást követően sokan invitálták őt egy vacsorára, vagy beszélgetésre valamelyik étterembe, de Újházit valahogy kimerítette a fellépés és elutasította a meghívást, mondván, hogy nagyon elfáradt és inkább lepihenne. A szállodába ment és egy gyors vacsora után a szobájába vonult, ahol hamarosan álomba szenderedett.
Alig aludt vagy fél órát, amikor megérkeztek a szomszédos szoba lakói és hangosan vitatkozni kezdtek. A vékony falak nem sokat tompítottak a hangerőn, így Újházi hamarosan megtudhatta, hogy két gabonakereskedő lakik mellette.
Ők arról vitatkoztak nagy hangon, hogy kinek sikerült jobb árfolyamon értékesíteni a búzáját, meddig kell leszállítani az árut, mennyibe kerül a fuvar és milyenek az üzleti kilátások. A mester többször is átkopogott a falon és jelezte az uraknak, hogy hangoskodásuk zavarja őt a pihenésben, szeretne már elaludni. A gabonakupecek azonban tudomást sem vettek róla, folytatták a megkezdett hangerővel. Elmúlt már hajnali három óra is, mire Újházi szemére ismét álom borult.
Amikor felébredt egyre csak azon tűnődött, hogyan tudna a két ügynöknek visszavágni. Végül egy remek ötlete támadt. Az esti előadást követően a társulat tagjai vacsorázni mentek és a mester is velük tartott. A színház tenoristája mellett foglalt helyet és kedélyesen megszólította: „Gyere fel hozzám, marha! Egy kicsit elbeszélgetünk.” A fiatal énekes majd elolvadt a megtiszteltetéstől és azonnal igent mondott a meghívásra. A szállodai szobában előkerült egy üveg konyak is, a mester sűrűn töltögetett és minden kupica előtt nagyot koccintottak. Közben megérkeztek a szomszéd szoba lakói is, de ezúttal eléggé csendesek voltak, bizonyára elfáradtak az alkudozásban. Újházi csak erre várt. Így szólt a fiatal művészhez: „Na, te marha, melyik a kedvenc nótád?” Mire ő: „Almaviva áriája A sevillai borbélyból…” Újházi erre: „Hadd halljam, de aztán szóljon is!” A tenorista belefogott és olyan hangerővel énekelt, hogy még az ablaküvegek is beleremegtek. Amint befejezte, a mester újabb számot kért, ami az énekesnek nem jelentett gondot, hiszen az operairodalom számos tenoráriáját ismerte. Jött tehát a folytatás: ifj. Johann Strauss Cigánybárójából Barinkay belépője, majd a Denevérből egy ária és persze megannyi sikerdarab, ami a tenorista repertoárjában szerepelt.
Most a gabonakereskedők dörömböltek a szoba falán és miután hiába várták a csendet, egyikük hajnali két óra tájban bekopogott az ajtón és esdekelve kérte, hogy fejeznék már be ezt a hangversenyt, mivel nem tudnak aludni. Újházi széttárta a kezét és csak ennyit mondott: „Nem lehet uraim, sajnálom, de nem lehet, ez az én búzám!”. Ezután tovább énekeltette a tenoristát, aki miután az operaáriákból kifogyott elkezdett magyar nótákat és kuplékat énekelni.
Megjelent a MAGYAR7 6. számában.
