Trianon az európai békeszerződések tükrében - II. rész
Az írás előző lapszámunkban közölt első részében összehasonlítottuk az 1920. június 4-én a Versailles-i Nagy-Trianon-palotában megkötött békeszerződést és a napóleoni háborúk lezárulását követő bécsi kongresszus idején Franciaországgal kötött békét. Cikkünk folytatásában a II. világháború után, Németországgal kötött békét vesszük górcső alá.
A második világháborút lezáró tárgyalások a Berlin közeli Potsdamban zajlottak 1945. július 7-e és augusztus 2-a között, amelyen az alábbi győztes nagyhatalmak vezetői találkoztak: az USA érdekeit Franklin D. Roosevelt, halálát követően pedig Harry S. Truman amerikai elnök képviselte; Nagy-Britannia nevében kezdetben Winston Churchill, később – a választások után – utódja, Clement Attlee miniszterelnök tárgyalt; a Szovjetunióból annak legfelsőbb vezetője, a diktátor Sztálin érkezett a konferenciára. Döntöttek a magát feltételek nélküli megadó, romos Németország sorsáról.
Ez két évvel a párizsi békeszerződés 1947-es aláírását megelőzően történt (ott egyébként Németország ügyét már nem bolygatták). Németországot négy, amerikai, brit, francia és szovjet zónára osztották, és katonai felügyelet alá helyezték. Döntöttek az ország teljes demilitarizálásáról, a (hatalmas) háborús kompenzáció kérdéséről, és meghúzták az új határokat. Megállapodtak a közép-európai országok németajkú lakosságának a Németországba történő áttelepítéséről. Olybá tűnhetett, mintha ezzel megteremtették volna annak a lehetőségét, hogy egyszer s mindenkorra kihúzzák az agresszió, a náci népirtó törekvések méregfogát a német nemzetből, és elejét vegyék bármiféle olyan törekvésnek, amely folytán a németek a későbbiekben gazdaságilag újból felülkerekedjenek, túlsúlyba jussanak Európában. Mégis, a trianoni béke két legfontosabb, tartósan fennálló következményéhez hasonló traumát nem kellett elszenvedniük: míg az ezeréves Magyarország kénytelen volt elviselni ősi területei többségének az elvesztését, illetve saját őslakos magyar népessége jelentős részének (az egyharmadának) az anyaország határain kívülre kerülését, addig a németeket nem érték ilyen csapások. Németország területi vesztesége 25% körüli volt. Javarészt ősi lengyel területeket kellett visszaszolgáltatniuk Lengyelországnak (a lengyel állam mindezt a Szovjetunió által bekebelezett keleti területeinek az elvesztéséért kapta cserébe). 14 millió azoknak a németeknek a száma, akik korábban elmenekültek és a háborút követően tértek vissza Németországba vagy más országokból telepítették át őket.
Annak ellenére is megkezdődött a német állam újjáépítése, hogy 1947-től kezdődően kiéleződött a kommunista Szovjetunió összeomlásáig zajló „hidegháború”, és amely során az egykori koalíciós partnerek (egyfelől az USA és Nagy-Britannia, másfelől a Szovjetunió) nem tudtak szót érteni egymással. A háború után, az 1947 és 1952 közötti időszakban az USA Németországot csakúgy, mint egész Nyugat-Európát gazdaságilag erőteljesen támogatta a Marshall-tervvel. Ez mai árakon számolva 14 milliárd dollárt jelentett, eredménye pedig az lett, hogy Németország évente mintegy 5% -kal kezdett növekedni.
1949-ben a három nyugati megszálló hatalom, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország az ellenőrzésük alatt álló németországi területeken létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot, mint független államot. Ezt követően a Szovjetunió a befolyása alatt maradt részeken ellenállamként megszervezte a Német Demokratikus Köztársaságot. A győztes hatalmak mind nyugaton, mind keleten majdnem egyidejűleg lemondtak a még kifizetetlen háborús kártérítési összegek megtérítése iránti igényeikről. Az NSZK-t befogadták a nyugat-európai gazdasági együttműködésbe (1952-ben jött létre a Szén- és Acélközösség, amely 1958-ban alakult át Európai Gazdasági Közösséggé).
1989-ben az NDK a belső gazdasági és politikai válság közepette elcsalta a választásokat. Ez egyrészt példátlan méretű menekülthullám előidézéséhez vezetett (elsősorban az Ausztriával közös magyar határ május 2-ai megnyitását követően), másrészt a kirobbanó tömeges tüntetések hatására a Német Demokratikus Köztársaság hatalmi berendezése rövid időn belül összeomlott.
A berlini falat 1989. október 9-én és 10-én ledöntötték. Megkezdődhetett a német államok újraegyesítésének folyamata. 1990. szeptember 12-én Moszkvában aláírták a „Németországra vonatkozó végleges békeszerződést”, amelyet „Kettő plusz négy” néven is emlegettek (ezzel az elnevezéssel a két német állam és a négy megszálló hatalom által kialkudott végleges megállapodás létrejöttére utaltak). Ez az 1990. szeptember 20-án aláírt dokumentum készítette elő az utat a két Németország egyesüléséhez. A német egyesülés hivatalos időpontja 1990. október 3-a, amely azóta is a német egység ünnepnapja.
Biztonsággal kijelenthető, hogy a háború Németországra gyakorolt hatását csak 45 évvel annak befejezte után lehetett felmérni: az ország területe csupán kismértékben csökkent le, az országhatárokon kívül nem rekedt jelentős németajkú népesség, az állam pedig gazdaságilag rendkívül megerősödött. Az egyesült Németország felvételt nyert a hajdani Szén- és Acélközösséget felváltó Európai Gazdasági Közösségbe, amely aztán 1994-ben Európai Unióvá alakult. Az Unión belül pedig már döntő befolyásuk van a németeknek.
Mindezek fényében lehet csak felmérni, hogy Európa milyen kegyetlenül bánt el Magyarországgal.
1920-ban a magyar delegációt csak az antant államok határozatainak a kényszerű tudomásul vételére rendelték be. Ezt megelőzően nem vehettek részt azokon a megbeszéléseken, ahol érvelhettek volna saját álláspontjuk védelmében (például, hogy a határok ilyetén megváltoztatása eredményeképpen a magyar nemzet 1/3-a idegen uralom alá kerülne). A végeredmény, hogy Európában még egyetlen államot sem csonkítottak meg ily nagymértékben, sem korábban, sem azóta, mint Magyarországot Trianonban. (Az osztrák birodalom ügye más kérdés volt. A Habsburgok robbantották ki a háborút, ami indokolta a Monarchia által megszállt idegen területek felszabadítását és elcsatolását. Ettől függetlenül az osztrák anyaországot lényegében nem darabolták fel részekre, németajkú lakosságának jelentős részét sem helyezték vele szemben ellenséges országok uralma alá, ellentétben a trianoni Magyarországgal.)
A fentiek alapján megállapítható, hogy a bécsi kongresszus rendelkezéseit, illetve az 1990-ben Németországgal megkötött hatoldalú egyezséget egyaránt nyugodtan lehet békeszerződésnek tekinteni, mivel a legyőzött országoknak – előbb vagy utóbb – lehetőségük adódott saját érdekeiket hathatósan megvédeni.
Ezzel szemben a magyarokat Trianonban mindezektől megfosztották. A trianoni békekötés tehát megalapozottan nevezhető békediktátumnak, amelynek lényegi vonatkozásait még az 1947-es párizsi békében sem írták felül annak ellenére sem, hogy az összes győztes fél tudta: a háború ideje alatt a Magyarországhoz csatolt területek lakosságának a többségét magyarajkú népesség adta. Hiába, Nyugat-Európa legnagyobb államaival, Franciaországgal és Németországgal geopolitikai és gazdasági értelemben továbbra is számolni kellett, ellenben Magyarországgal a XVI. századtól kezdődően már nem. Az erkölcsi szempontok pedig – mint tudjuk – nem mérvadóak a politikában...
Fordította Sutarski Szabolcs
