Trianon az európai békeszerződések tükrében (I.)
A trianoni béke születésének a körülményeit és előírt rendelkezéseit egybevetve a XIX., illetve a XX. század legnagyobb háborúit lezáró más békeszerződéseivel, azonnal szembeötlik a történelmi igazságtalanság elképesztő mértéke, és a győztesek által alkalmazott kettős mérce a legyőzött országokkal szemben. Ez egyúttal válasz is lesz a kérdésre: lehet-e a trianoni szerződést békediktátumnak nevezni, bár ennek a kifejezésnek a használata egy békeszerződésre más nemzetek számára érthetetlennek tűnik.
Ha a Magyarországgal az 1920. június 4-én a Versailles-i Nagy-Trianon- palotában megkötött békeszerződést össze akarjuk hasonlítani a XIX. és a XX. század legfontosabb békeszerződéseivel, akkor a napóleoni háborúk lezárulását követően a bécsi kongresszus idején Franciaországgal kötött békét, illetve a Németországgal a II. világháború befejezését követően megkötött békét kell górcső alá venni.
Ennek során egyből láthatjuk, hogy a győztes hatalmak igen finomkodva, kesztyűs kézzel bántak mind Franciaországgal, mind Németországgal. Minden előzmény ellenére lényegében partnerként kezelték őket. Ellenben Magyarországot Trianonban gyakorlatilag felkoncolták, darabokra szaggatták és kifosztották annak ellenére, hogy jóval kisebb felelősség terhelte a háború kirobbantásában és az annak során okozott károk előidézésében.
A nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk szünetekkel zajlottak Európában 1792 és 1814 között. Az egymással szövetkező koalíciós erők (elsősorban Ausztria, Poroszország, Oroszország és Anglia) végül legyőzték a császári seregeket. A bukott császárt száműzték Elba szigetére. A vereséget követően Európa romokban hevert, de ezt megelőzően – Napóleon miatt – emberek százezrei pusztultak el.
A bécsi kongresszusnak kellett ítéletet hoznia Franciaország fölött. A tanácskozás 1814 szeptemberében kezdődött és 1815. június 9-én fejeződött be. Tizenhat európai ország uralkodói és küldöttségei ültek össze, akiknek a Napóleon utáni Európa politikai és területi átalakításairól kellett dönteniük.
Számos király személyesen vett részt a kongresszuson, mások a delegáltjaikat küldték el. Ott volt többek között a házigazda I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király. A brit monarchia képviseletét Robert Stewart külügyminiszter látta el, míg Franciaország nevében Charles Maurice de Talleyrand-Périgold külügyminiszter volt jelen.
A Bécsi Kongresszus meglehetősen szokatlan volt. Leginkább bálok, fogadások és kulturális események sorozatából állt, amelyeken az európai elit tagjai vettek részt („eltáncolt kongresszusként” is emlegették). Mindeközben a komoly beszélgetésekre a szalonok csöndjében, elegáns asztaloknál kerítettek sort.
A kongresszus lefolyását Napóleon váratlan szökése Elba szigetéről zavarta meg. A volt francia császár több tízezer fős sereget gyűjtött össze, és 1815. március 20-án bevonult Párizsba. Végül június 18-án, a hatalmas waterlooi csatában megütközött a koalíciós erőkkel, akik végleges győzelmet arattak fölötte, ami véget vetett a Napóleon nevével fémjelzett korszaknak. Őt magát Szent Ilona-szigetére száműzték. Mindezen fejlemények ellenére a bécsi kongresszus döntéseit már korábban, 1815. június 9-étől bezárólag szentesültek.
Függetlenül attól, hogy mekkorák voltak a forradalom és a Napóleon által okozott károk, és eltekintve a ténytől, hogy a császár egész Európát az uralma alá akarta hajtani, Bécsben nem a kiszolgáltatott Franciaország megbüntetésére vagy ellehetetlenítésére törekedtek. Már korábban kimondták, hogy a nép jogellenesen kelt fel az uralkodó ellen, és helyreállították a monarchia legitimitását. A királyság élére 1814. április 6-án XVIII. Bourbon Lajost állították a forradalom által lefejezett XVI. Lajos utódjaként. Franciaországot kiszolgáltatott állapotában (amikor nem volt képes megvédeni a területi integritását) nem darabolták fel részekre. Senki nem támasztott területi követeléseket Franciaországgal szemben úgy, mint ahogy 1920-ban a magyar állammal szemben történt. Spanyolország és a szicíliai olasz királyság nem akarta elszakítani a déli tartományokat, Németország nem tartott igényt a keleti területekre, illetve Nagy-Britannia és Németalföld nem akarta megkaparintani az északi, tengermelléki területeket. Franciaország megközelítőleg 600 ezer km2-es területe egy, a Trianonnal egyenértékű békekötés következtében hozzávetőlegesen 200 ezer km2 körülire zsugorodott volna. Ezt olyan érzelmi veszteségek is súlyosbítottak volna, hogy a franciák nemzeti kegyhelye, Lourdes például Spanyolországhoz került volna.
A francia király képviselőjét (Talleyrand-ot) udvariasan felkérték, hogy véleményezze a kongresszus döntéseit, akinek a tiltakozását követően – mondván, hogy ez túl passzív szerep – a szervezők később abba is beleegyeztek, hogy bevonják őt a döntéshozói testület tagjai közé.
Franciaország végeredményben megmaradt a forradalom előtti 1789-es határain belül, és csak 0,7 milliárd frank összegű jóvátételt kellett fizetnie (amelyet 1818-ig teljesíteni is tudott), hadseregének létszámát pedig 150 000 főben maximálták.
(Fordította: Sutarski Szabolcs)
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/42. számában.
