Szlovéniai só-show (II.)
Két héttel ezelőtt a történelmi Magyarország gazdasági életében komoly szerepet játszó sókereskedelemmel foglalkoztunk és bemutattunk néhány erdélyi sóbányát. Szóltunk a tengeri sólepárlás szlovéniai hagyományairól. Most folytatjuk sétánkat a Sečovlje Salina Természetvédelmi Parkban.
Elhagyott és felújított épületek álltak egymástól megfelelő távolságban, az egyikben rendezkedett be a vendégek fogadását szolgáló terem, felette kiállításon mutatják be, hány művészt ihletett meg a festői vidék. Természetesen a látogatók figyelmét felhívják az ajándékvásárlás lehetőségére: ízléses textilzacskókban árulják a helyi termékeket, minden bizonnyal a zacskót kell megfizetni a tekintélyes árban.
A másik épület a látogatóközpontnak ad otthont. Van miről mesélni a gondosan berendezett kiállításon. A Dragonja folyó torkolatában a sótermelést a római időkre vezetik vissza, a középkorban – a velencei uralom alatt – új lendületet kapott. Térkép, oktatófilm mutatja be, hogy a Mediterráneumban merre létesítettek lepárlókat: mintegy 170 van belőlük. A világ sókitermelése 240 millió tonnát tesz ki, a Földközi-tenger vidékén 7 millió tonnát állítanak elő. Szlovénia több mint ötezer tonnát termel, ez a mennyiség az ország háztartásainak fogyasztását bőven fedezi.
A Földközi-tenger vidékének országaiban negyven múzeumban és információs központban ismerkedhetnek az érdeklődők az ősi munka fázisaival.
A szlovén só minőségére a terület mikroklímája van hatással, a só kristályosodásához legalább hatvanfokos hőmérséklet szükséges, s ehhez a terület ideális. A szezon júniustól–szeptemberig tart, a munka legnagyobb része – a hétszáz éves hagyomány szerint – kézzel történik, jóllehet, az osztrákok a termelés néhány fázisát 1904-ben modernizálták. A munkások ma is a giverónak nevezett fagereblyével dolgoznak a telepen, kis, hóbuckákra hasonlító kupacokba halmozzák fel a sót. A rakodó berendezések és a védőfelszerelések természetesen már a jelen technikáját követik. Az esős időszakban, zivatarok idején naponta kell begyűjteni a drága termést.
A szlovének nagyon büszkék árujukra, a „Pirani só” megjelenik az Európai Bizottság egyik 2012-es rendeletében is: A „Piranska sol” kizárólag a Sečovlje és Strunjan sólepárló telepeiről származó tengeri só, amelyet a petola néven ismert, algákból és ásványokból álló, a pirani só színére és minőségére jelentős hatást gyakorló természetes fenékrétegen állítanak elő.” Egy kilogramm só kinyeréséhez 45-47 liter vízre van szükség.
A só szállítását a telep mellett haladó csatorna biztosította, s kötelekkel húzták el a tengerig, ahonnan útjuk Piran és Portorož kikötőjébe vezetett. A kanális, úgy tűnik, ma már inkább a kishajók tulajdonosait szolgálja, akik amerikai motorokkal váltották fel a hajóvontatás keserves műveletét.
Egy kellemes délelőtt Piranból gyalog sétáltunk át a közeli Portorožba, azon az úton, ahol valamikor villamos közlekedett a két város között. A kikötői részén állnak az egykori sóházak. A 19. században épült raktárak a kis szétszórt tárolókat váltották fel, s alkalmasak voltak az anyag szakszerű tárolására, felhalmozására, amikor a termék ára csökkent.
A tágas épületek napjainkban kulturális célokat szolgálnak, kiállításokat rendeznek falaik között. A házak előtt nagy méretű pannókon mutatták be az egykori kikötő életét, a sószállító vízi járműveket. Ezek a hajók – a nagy súly miatt – különleges felépítést igényeltek. Új hajófajtákat ismerhettem meg: a tíz méter hosszú maonát, a brazzerát és a Dalmáciában és Velencében egyaránt népszerű trabaccolót. Az utóbbi a 15. század óta szolgálta a tengeri kereskedelmet, és 60–100 tonna szállítására volt alkalmas. Lassú, de megbízható hajónak tartották.
Miután áttekintettük az egész sólepárlás-sószállítás folyamatát, visszatértünk Piranba, s meglátogattuk a helyi piacot is. Külföldinek látszottunk, így a szuveníres pultnál nagy igyekezettel akarták ránk tukmálni a sózacskókat. Az árak jóval magasabbak voltak a lepárló boltinál, így áldottuk az eszünket, hogy időben bespájzoltunk a „szlovénikumból”.
Megjelent a Magyar7 2022/4.számában.
