Szkopje – Identitászavar és szobordömping
Kultúrantropológiai berkekben akad egy olyan kifejezés: kultúrsokk. Hát, készülj fel arra, ha netán az észak-macedón fővárosban találod magad, akkor az a bizonyos sokkhatás téged ott rendesen pofán vág.
Nem semmi ez a Szkopje! Építészete és annak identitása külön disszertációt érdemelne. Nyilván több dolog közrejátszott, abban, a város miért néz ki ilyen “érdekes” módon. Ma félmilliós fővárost 1963-ban szinte teljesen romba döntötte egy pusztító földrengés, a foghíjtelkekre pedig elsősorban brutalista és szocreál épületeket emeltek nagynevű jugoszláv építészek. Ottjártunkkor a szállodánk is ezek közé volt beékelve. Előttünk a Bolgár Nagykövetség ótvar ronda épülete állt. Egyszóval egy érdekes időutazás előtt álltunk.
Finom svédasztalos reggeli után “térkép a kézbe” – ami nálunk a telefon és pár GPS koordinátát takar – és indult a portya. Templomnézés, majd a város erődítményének megmászása következett. Ott egy jó órát elvoltunk. A várost teljesen beláttuk, az időjárás most is kedvünkben járt. Ilyenkor jöttek a szokásos képek készítése. Miután itt végeztünk, lesétáltunk a város török bazárjához. Lóvé persze nem volt nálunk. Muszáj váltanunk, de nem igen találtunk pénzváltót, se egy bankautomatát. Erre Peti haverom bemondja nekem: “Hallod, kérdezz meg már valakit!” Erre egy hang megszólal:
Hátranéztünk, és egy idős házaspár állt előttünk. Néztünk, mint a moziban, mert teljesen helyieknek néztek ki. Miközben elkezdtünk magyarul beszélgetni, a néniről kiderült, görög származású, mivel szülei Görögországban születtek. Bökkenő az volt, a görögöknél a második világháború után polgárháború robbant ki. Az akkori szocialista országok – köztük a Magyar Népköztársaság – lehetővé tették, hogy menekülteket tudjanak fogadni. Így született meg Magyarországon Beloiannisz települése. Főleg görög és macedón családokat telepítettek oda. Néni is ott nevelkedett, de ő már magyarnak vallotta magát.
Férjével – aki egyébként meg macedón – Magyarországon ismerkedett meg, majd a múlt század 70-es éveiben kerültek Szkopjéba, ahol azóta is élnek. Továbbra is gyakran járnak vissza Magyarországra, hiszen rokonai ott maradtak, nyilván elmagyarosodva, de a görög-macedón tradíciókat továbbra is tartva. Plusz érdekesség ebben az aranyos sztoriban, hogy én már jártam ezen településen egy nemzetiségi séta keretén belül az Experience Balkan polgári társulás szervezésében. Élő példája, miért is szeretek utazni – identitások, személyes történetek megismerése, élő történelem.
Elégedetten sétáltunk a Vardar folyó partjához. Ott Szkopje egyik nevezetessége, az úgynevezett Kőhíd fogadott minket. Kőhíd a főváros belvárosában lévő Macedónia teret és a Bazárt köti össze. Mellette a Művészetek hídja, amin nem spóroltak, a 89 méteres hídon összesen 29 szobrot helyeztek el macedón művészekről és zenészekről. Életemben nem láttam annyi szobrot egy helyen. Lassan giccsparádéba ment át az egész. Nekem már gyanúsan sok volt, mintha ezzel valamit bizonyítani szerettek volna – gondolok itt a történelmi megítélésükre, identitásukra és nyelvükre.
Egy óriási Nagy Sándor szobor, a folyó másik oldalán pedig félszemű faterja Philipposz szobra magasodott. Természetesen Cirill és Metód hittérítő barátaink is helyet kaptak. Nem akarok csúnyát mondani, de nekem olyan érzésem támadt akkor, mintha egy történelem lopás kellős közepébe csöppentünk volna. Mondjuk Metódék jobban beillettek abba az identitásmodellbe, az a szobor, ami a komáromi körforgalomba rondít bele.
Szegény macedónokat megértem valahol, hiszen a görögök, külön nemzetként nem ismerik el (nagy a vita Nagy Sándorról), a bolgárok pedig a macedón nyelvbe kötnek bele, mondván, a bolgár nyelv egyik dialektusa csak. Harmadik példaként pedig ott van az az Agnes Gonxha Bojaxhiu, aki ugyan valóban Szkopjéban született, viszont albán (katolikusként!), és később Teréz anyaként futott be szép karriert a távoli Kalkuttában.
A belváros amúgy is épülő fázisban van. Macedónoknak úgy látszik tetszik, ha az antik stílusú épületek előtt pálmafák és Jack Sparrow karibihajója dekkol. Ezt én egy urbanisztikus katasztrófa előjelének tekintem, amit ott művelnek, bár lehet az én ízlésem e tekintetben konzervatív felfogású. Város felett, a Vodno hegy tetején, egy hatalmas kereszt emelkedett, nevezetesen a Milleniumi kereszt. Mi pedig szépen, felvonókabin segítségével jutottunk fel hozzá. Közel egy órára kiszabadultunk a szkopjei nyüzsgésből - lazulás a javából. Estére még volt erőnk kimenni a belvárosba. Épületek szépen kivilágítva. Kajáltunk is egy jót – macedón burger, steak, hasábburgonya, szószok és sör. Elégedetten mentünk vissza a szállásunkra. Bulizni nem igazán akartunk, mivel másnap reggel már a kocsit kellett leadnunk.
Négykerekű vasparipánk leadás érdekesre sikerült. A cég bódéjában senki nem ült. Oda mentünk egy másikhoz, majd megkérdeztük ilyenkor mi a teendő. Erre azt mondták, nyugodtan dobjuk be a kulcsot és a papírokat a pultra. Semmi átvétel, ellenőrzés és depozit visszautalás. Én ezt mondjuk hanyagságnak hívom, de szerencsére utólag nem volt ebből probléma. Repülőnk gond nélkül landolt Budapesten. Nem maradt más hátra, hogy visszatérjünk szeretett Felvidékünkre.
