Szemkápráztatás és genius loci imádás a Visegrádi-hegységben
Négy héten keresztül jártuk drága Felvidékünk egyes helyeit. Ígérem, visszatérünk még ide, de most idejét láttam annak, pár sor erejéig ismét anyaországunk egy újabb szeletét hozzam el. Maradunk a túrázás világában, így a következő sorok is amolyan mentálhigiéniai és fejszellőztetős receptet fognak tartalmazni, hátha a tisztelt olvasó is kedvet kap rá.
A Hazajáró Honismereti és Turista Egylet szervezésében sikerült eddig jó pár túrát végigcsinálni. Az elmúlt időszakban egyre kevesebb idő jut az efféle mókákra, de az emlékek és ott tapasztalt élmények örökre megmaradnak. Sok ilyen sztori akad a csavargó élményputtonyában, közülük most jöjjön egy napfényes őszi idővel megáldott történet. Ideje, hogy a Strahl Zoltán Emléktúra keretén belül fejet hajtsunk a Visegrádi-hegység fenomenális természete és pompás panorámái előtt.
Gyülekező és regisztráció a Báró Eötvös Lóránd Menedékházban volt. Gyors pacsizás Kenyeres Oszival és a más ismerős arcokkal, majd mehetett a kilométerek taposása. Három ellenőrző ponton kellett áthaladni és azokat hiteles pecséttel igazolni a célnál.
Az első megálló, ahol pecsétet lehetett kunyerálni, a Király-kútnál volt megadva. Jakab Sanyi a Hazajáró stábjának egyik arca és szereplője várt minket folyékony vakcina fúzióval és széles mosollyal. Bár szerintem az akkor még eléggé csípős hideget szerette volna magán palástolni, de a hangulat ettől függetlenül prímán lett. Gyors rögtönzött piknik, páleszbevitel, pecsételés és mehetett is tovább a túrakaraván.
Az ínycsiklandozó pálinka nekem olyan löketet adott, hogy kottyanás nélkül vonultam be a második ellenőrző ponthoz. A Prédikálószék panorámája és azon belül a Dunakanyar most sem okozott csalódást. A topkategóriák egyike a Kárpát-medencénkben. Lőttük a fotókat jobbról-balra és élveztük a kegyes időjárás minden mozzanatát. Második pecsétünket Moys Zoli, a Hazajáró műsor rendezője biggyesztette bele túrapapirosunkba. Tartva a jó túraidőt, ismét kilőttük magunkat. Menetelés közben a genius loci vetette ki ránk hálóját, magával ragadva minket a színes ősz csodavilágába. Vadálló-kövek érintésével jutottunk le a Malompatak-völgybe, ahol a Szentfa-kápolnánál várt minket egy újabb és egyben az utolsó ellenőrzőpont. Itt már közel tíz megtett kilométer volt mögöttünk.
A zsíroskenyér majszolása közben itt elidőztem kicsit, mivel több ismerőssel is volt alkalmam csevegni. Klein Dávid, a Hazajáró stáb operatőre addig nem engedett el, míg nem toltam vele egy feles páleszt, hogy aztán ő is mehessen útjára. Erőt véve magamon rohamoztam meg a Rám-szakadékot.
Merem állítani, ezen andezitszurdok az őszi időben a legkirályabb. A színes növényzet, a hűvös idő, mely néhol a napocska sugarai törnek meg egy kis melegséggel, a csordogáló patakok és a természet suttogása olyan misztikummal ruházza fel a Rám-szakadék egészét, mintha tündék és egyéb mitologikus lények világába csöppenne az ember. Nem érzed ilyenkor a fáradtságot, csak szimplán mosolyogsz és élvezed halandó életed minden mozzanatát.
Tizenöt letaposott kilométer és nyolcszáz méteres szintemelkedés megtétele után értünk vissza a hangulatos Eötvös Lóránd Menedékházunkba. Jutalomként várt minket az emléklap és a kitűző. Míg Gábor túratársamat vártam, addig bekukkantottam a menedékház mellett kialakított múzeumba, ahol a magyar turistaság történetét mutatják be. Sok hasznos információt találunk ott, nem mellesleg rengeteg történelmi dokumentummal megspékelve.
Élményputtonyunkat megtöltve hagytuk magunk mögött Dobogókőt. Nem maradt más hátra, hazatérni.
