Szászország fővárosa, Drezda
Az Elba folyó két partján elterülő Drezda kincsei sok látogatót vonzanak. Erős Ágost szász választófejedelem, lengyel király és fia alapozták meg a városnak a kultúrtörténetben elfoglalt helyét.
Drezda neve a II. világháborúban elszenvedett szőnyegbombázás okán örökre beírta nevét az értelmetlen pusztítások könyvébe. A rombolás nemcsak az épületekben, hanem nemzedékek lelkében is nyomot hagyott. Az 1945 februárjában történteket számtalan irodalmi mű is megörökítette. Három példát hoznék fel. A legismertebb Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című műve. A szerző amerikai katonaként megélt élményeit öntötte regénybe. „Odakinn tűzvész tombolt. Drezda egyetlen lángtengerré változott. És ez a láng elnyelt minden szerves anyagot, mindent, ami csak éghető volt.” Peter Gehrisch német költő, író a kisgyermekként átélt bombázásokat egy regényében az „azonnali pusztulás ordításaként” írta le. Terényi János a Drezda februárban című verseskötetében örökítette meg a tüzet okádó várost.
Drezda az NDK-s világ idején is kulturális központ volt. Julius Schäfer A drezdai szerelmek című könyvében 50 év távlatából tekint vissza 1970 őszére, amikor a drezdai Műszaki Egyetemre érkezett több társával ösztöndíjasként. A szerző a női nemnél aratott sikereit meséli el. Akkoriban divat volt a levelező partnerség.
Jómagam egy kelet-berlini lánnyal csiszoltam leveleken keresztül némettudásomat, majd személyesen is megismerkedtünk. A nálam egy-két évvel idősebb Angelika és családja élénk társadalmi életet élt, s e körökben megtapasztalhattam, hogy az ottani lányoknak igen gyorsan megy a kapcsolat megkezdése a „teremtés koronáival”, akár egy-egy láncszemet ki is hagyva a folytatásban.
A „szép idők” említése Benkő László kémregényében, a Drezdai emberünkben is megjelenik: „Az életveszély Leningrádban és Drezdában egy hírszerző számára egyenlő volt a nullával, s az élet sehol nem volt eddig naposabb, mint az NDK egyik legszebb városában.” Változtak az idők. Mindannyian emlékszünk 1989-re, az NDK széthullására. Az előbb idézett regényben a fordulat így jelenik meg:
„A Stasi tisztek közül napok óta sokan már a gyerekeiket sem engedték iskolába. Minden pillanatban várták a robbanást. Aztán késő délután leszakadt az ég. Ez a viharfelleg azonban emberi lényekből állt, amely ott tolongott-kavargott a Stasi életének kapuja előtt, az utca teljes szélességében.”
A barokk óváros Zwingerének kiállításaira már régóta készültem, különösen a Régi mesterek részleg érdekelt. A látottak megerősítettek abban, hogy ez egy egészen különleges gyűjtemény.
Szem előtt tartottam Alpatov művészettörténész szavait egy-egy festménynél: „… a régi mesterek alkotásait nem szabad felületesen szemlélni. Ezek a művek elvárják, hogy hosszabban elidőzzünk előttük, gondosan megszemléljük őket, és teljes odaadással elmerüljünk világukban.” A gazdag, tematikusan felépített kínálatból kiemelem az idősebb és fiatalabb Cranach alkotásait, a Canalettóként jegyzett B. Benotto a 18. századi Drezdát megörökítő képeit, s a szívemnek kedves egyik festőmet: Boticellit.
Örömmel fedeztem fel édesanyám kedvencét, (egyik drezdai útjáról hozta magával a reprodukciót, ami konyhánk falán függött) A csokoládés lányt, Liotardtól.
A látogatók többsége Raffaello Sixtus Madonnájának csodálatára érkezik. A nagy méretű festményt Erős Ágoston fia vásárolta meg húszezer arany dukátért. Ismét Alpatov professzorhoz fordulok, ez a kép igazolja szavait: „A festőnek nemcsak a néző szemét, hanem kedélyét is meg kell ragadnia.” A festmény Szűz Máriája könnyűléptű asszonyként jelenik meg a Gyermekkel, szép a kompozíció; míg Sixtus pápa felfelé, rá, addig Szent Borbála a nézőre tekint. A kép aljára festett két angyalka ma már tömegcikkeken jelenik meg. Goethe így ír az Itáliai utazásokban a festőről: „Raffaellónak mindig sikerült megtennie azt, ami után a többiek csak sóvárogtak.” Ebben a gyűjteményben találkoztam a számomra legtöbb ismert képpel.
A Matematikai és Fizikai Szalon a hajdanvolt technikai eszközökkel kápráztatott el. Ha választanom kellene a Pascal által tervezett, 1650 körüli időkből származó számológépet emelném ki, furfangos áttételeivel. A Zwinger legszebb kapuja a Koronás kapu, aminek teteje a lengyel koronát mintázza, mivel Erős Ágostot lengyel királlyá koronázták 1697-ben. Drezdában sok minden idézi Erős Ágostot. Róla nevezték el a szép hidat, köztéri szobrai hol bronzba öntve, hol meghökkentő módon aranyozottan jelennek meg, múzeumi ábrázolásai festményeken, márványszobrokban, panoptikum formában öltenek testet.
Mányoki Ádám festőnk a 18. század első felében Erős Ágost udvari festőjeként is dolgozott. Elkapta az aranykészítés láza, szegényen halt meg, hamvai a drezdai Johannisfriedhofban nyugszanak.
A kor két jelentős szász művészének portréját is megfestette: Dinglinger ötvösmesterét – akinek egy egész termet szentelnek a kastélybeli kiállításon –, és Thiele festőjét, akinek szintén sok művét kiállították. Mányoki festményei közül legismertebb a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló portréja. Nyári Sándor író, művészettörténész a 19. század végén fedezte fel a szász gyűjteményben. Hazakerülését Nemes Marcell mecénásnak köszönhetjük.
A Zwinger mellett a választófejedelmi kastély is értékeket rejt. A kívülről reneszánsz formát őrző épületet – szerintem sajnos – az idők során belül barokkosították. Kincseskamráiba a világ minden tájáról gyűjtöttek, így például meglepetéssel fedeztem fel Rettegett Iván ivócsanakját, ami természetesen aranyból készült. Nemesfémbe foglalt, cseresznyemagra faragott bibliai jelenetek, korall és arany kombinációk, strucctojások, sorolhatnám a különlegességeket… Érdekes volt, hogy a kincsek elenyésző része jelenik meg egyházi, vallási eszközökben; bár egy evangélikus udvartartásnál ez nyilván természetes. A kincstárakon túl a nagy fegyver- és érmegyűjteményt, valamint az uralkodói ruhák bemutatását is láthattuk.
A kastély egyik ablakából fényképet készítettem a Semperoperáról. Az előtte lévő téren már felállították az esti, békéért folyó tüntetés korlátait. Az épületet tervezőjéről, Gottfried Semperről nevezték el, akinek távolba tekintő, tervrajzot kézben tartó szobra a Művészeti Akadémia mellett áll. Az Opera bejáratánál Goethe és Schiller szobra fogadja a látogatót, a többi díszítő alak is írókat, költőket formáz. Furcsa ez egy dalintézménynél, de eredetileg drámai színháznak építették. Több emlékezetes, jó színvonalú operaelőadást, koncertet élvezhettünk a belülről igen szép, 1800 főt befogadó színházteremben. Számomra érdekes volt, hogy nem terveztek páholyokat a belső térbe.
A Szentháromságnak szentelt, 1751-ben, késő barokk stílusban elkészült katolikus katedrális érdekesen határolja a Színház teret, nem a főbejárata, hanem a szentélye tekint rá. Építése Erős Ágost lengyel királlyá koronázása okán vált szükségessé az evangélikus városban.
Drezda emblematikus épülete a Frauenkirche (Miasszonyunk) templom. Az egész világot bejárta az a fénykép, amelyen egy, bombázások után megmaradt szobra tekint le a romokra. Sokáig mementóként állt, újraépítésekor felhasználták a régi elemeket. Szállodai szobánk ablakából fényképezve is látszott a világosabb és a feketére égett kődarabok játéka a falakon.
A kellemes Brühl teraszon sétáltunk el az Albertinum épületéhez, ami az Új Képtárnak ad otthont. Itt is dicsekedhetnek a drezdaiak „húzós” nevekkel: Monet, Gauguin, Klee alkotásaival találkozhattunk.
Több olyan múzeumot is felkerestünk, amelyekről az általam olvasott úti beszámolók nem tesznek említést. Az Erich Kästnernek szentelt ház kőkerítésének magasán bronzba öntött tinédzser srác szobra fogadott, célozva az író számtalan ifjúsági regényére. A kerítésre idézeteket helyeztek el műveiből. Például a Kisfiú koromban című írásából: „Aki olvasni tud, annak van még egy pár szeme, csak arra kell vigyáznia, el ne veszítse az első párt.” Erich Kästner 1899-ben született Drezdában és itt töltötte gyermek- és ifjúkorát. Harminc oszlopon kihúzható, más-más színű fiókocskák rejtenek valamilyen dokumentumot életéről, munkásságáról. A színek tevékenységének területeit jelzik.
Könyvei több nyelven sorakoznak a polcokon, még japánul is, magyar kiadást nem találtam.
Nálunk elsősorban ifjúsági íróként ismert. A repülő osztály című regénye oly hűen adja vissza az internátusi életet, mint Ottlik Géza Iskola a határon című műve, bár az utóbbi nem fest rózsás képet. Érdekesség, hogy Az eltűnt miniatűr című munkáját Rejtő Jenő fordította magyarra 1936-ban.
Az 1970-es években vetődött fel az a teória, hogy Karl May – az általunk is ismert Winnetou regény szerzője – Old Shatterhand, a prérik hősének figuráját hazánk fiáról, Xántus Jánosról mintázta volna. Valóban, Xántus kalandos és tartalmas életútja, melynek során számtalan gyűjteménnyel gazdagította hazánkat, inspiráló lehetett. Bizonyítékként a győri Xántus János Múzeumban őrzött pisztolyt tekintik, a híres Henry-karabélyt, amelybe gravírozva megjelenik a John Xantus név. Az író egykori házában személyes tárgyai, puskái is megszemlélhetők. A kertvégi bungalóban ázsiai és amerikai útjának gyűjteménye látható. Ottlétünkkor éppen egy prérivadász-ruhába öltözött úr tartott előadást az indiánrelikviák vitrinjei előtt.
Drezda számtalan művészeti ág kincseit őrzi. Az egyik legszebb zenei alkotás szövege is itt született. Schiller, a ma már Drezdához tartozó szőlőhegyen vendégeskedve írta meg Beethoven IX. szimfóniájának Örömóda szövegét.
Ha azt kérdeznék tőlem, mi az, ami a szépségeken túl Drezdából megmaradt bennem, akkor a szervezettséget említeném, de irigylésre méltó az Elba jobb partján hosszan szélesre hagyott füves sáv, és a tisztaság a belváros terein, utcáin.
Megjelent a Magyar7 hetilap 23. számában.
