Örök igen, avagy Márk baba és a boldogság
Két babakocsit toló nő sétált előttem a minap. Mindkettő történetét ismerem. Hosszú, kínkeserves évek után jutottak el a gyermekáldásig. Nem adták fel. Az arcukon szinte madonnás mosoly bujkál, ahogy totyogókorba ért gyermekeikre néznek… De szép cikket lehetne róluk írni a karácsonyi lapszámba, gondoltam. És az egyiküket kicsit később meg is szólítottam. Mi lenne, ha elmesélné kisfiuk, Márk érkezését. Örömmel vállalta.
Ködös, nemszeretem időben érkezem a házukhoz, ahol fotós kollégám már vár rám. Egy perc múlva már bent is vagyunk a Mikulást és karácsonyt idéző, feldíszített nappaliban. A szoba legfőbb „dísze” mégis a 14 hónapos legényke, Márk, aki csokornyakkendőben, széles mosollyal fogad bennünket. Ez már a második karácsonya lesz, amit családban tölthet. Már másodszor aranyozza be szülei, Dóra és Szabolcs ünnepét. És minden egyes hétköznapját is. Tavaly még kosárban tették a karácsonyfa alá. Idén viszont már komoly óvintézkedésekre lesz szükség, hogy le ne döntse a fenyőt.
– Nagycsaládban nőttem fel, pedagógus végzettségem van, ráadásul babakészítő vagyok. Egész életemben imádtam a gyermekeket és mindig is vágytam arra, hogy anya legyek. Az endometriózis nevű alattomos betegség azonban nem tette lehetővé, hogy természetes úton szülessen kisbabám, pedig mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett – kezdi történetük mesélését Dóra. Közben a kis Márk apukájával játszik. Nemrég érkezett haza a munkából, és ilyenkor kisfia számára csak ő létezik. Nagy kacarászások, „csatazaj” hallatszik a gyerekszoba felől…
A sokadik sikertelen lombik Dórának – aki most írja második könyvét –, már nemcsak fizikailag fájt nagyon, hanem lelkileg még inkább. A férje vetette fel, hogy hagyják ezt az egészet és fogadjanak örökbe gyermeket.
A szülő tehát, akarva-akaratlanul, egyfajta terapeutájává is válik gyermekének. Ekkor egy kicsit meg is ijedtem, mert számomra mindig az volt a fontos, hogy a baba teljes biztonságban érezze magát nálunk – folytatja az édesanya. A szakirodalomban is utánanézett annak, mire kell odafigyelni.
Az örökbefogadási kérvény benyújtását követően három év telt el, amikor egyszer csak megcsörrent Dóri telefonja. Azzal hívták, hogy van egy újszülött kisfiú, akit megismerhetnek, ha úgy döntenek. Másnap reggel be lehet hozzá menni a kórházba. Néhány információt a szülőanyáról is közöltek.
Másnap reggel indultunk. Először úgynevezett aktabetekintésre, ahol megtudtuk a kicsiről a legfontosabb információkat, azt, hogy egészséges. Ezután megkérdezték, akarjuk-e őt látni. A válasz természetesen igen volt. Az újszülöttosztály egy elkülönített szobájába tolták be a babát. Emlékszem olyan icike-picikének tűnt és tündéri volt…
– idézi fel az első közös pillanatokat. Már az első éjszaka úgy aludtak el otthon, hogy a telefonjukban lévő kisfiúról készült képet nézegették…
Kezdődött az intenzív ismerkedés időszaka, ami azt jelentette, hogy minden nap be kellett járni a kórházba. Igen ám, de közben otthon is mindent elő kellett készíteni a kicsi érkezésére. Szerencsére sok családi, baráti segítséget kaptak. Az ötödik napon először a bíróságra mentek, ahol a kirendelt gyámügyes várta őket, egy hivatalos papírt íratott alá velük és aztán már mehettek is a babáért a kórházba.
– A mai napig nagyon nyugodt Márk baba. Sokat aludt rajtam pici korában, mert ez kellett az ősbizalom kialakulásához és ahhoz, hogy kötődni tudjon. Szinte mindig mosolyog, mindenkit kedvesen fogad. Sosem hagyom sírni.
– mondja Dóra, aki kissé furának tartja, hogy az örökbe fogadás még mindig tabutéma. Azok a szülők sem szívesen beszélnek róla, akik örökbe fogadtak.
Dóra szerint az a közel egyéves jogi procedúra, amíg végleg az övék lett a kisfiuk, lelkileg megterhelő volt, de így utólag látva, hogy hány örökbefogadó szülő gondolja meg magát és adja vissza a gyermeket, úgy gondolja, volt értelme.
Szabolcs a legjobb apuka, állítja a felesége. Amikor őt kérdezem, gondolta volna-e, hogy az apaság ilyen nagy kaland lesz, őszintén azt feleli, eszébe sem jutott.
– emlékszik vissza a bő egy évvel ezelőtti történésekre.
Azóta szinte minden délutánja, amikor a hazatér a munkából, Márkról szól. Vele tölti, játékkal, sétával. Mindent el tud végezni körülötte, habár a pelenkázás nem tartozik a kedvenc foglalatosságai közé.
– Most a hétvégén is együtt vásároltunk, nevetve trónolt a bevásárlókosárban. Persze legjobban a kisvonatozást élvezte. Volt velem már autós találkozón is, mert a járműveket nagyon szereti… Most azt várom, hogy elinduljon, és gondolatban már tervezem a nyarat, az apa-fia programokat. Sokan mondják azt is, mennyire hasonlít rám… Igyekszünk betartani a napirendet, mert a rendszer fontos neki és nekünk is. Annyira cuki tud lenni, hogy mindenkit levesz a lábáról. A minap például megette a házi savanyúkáposztát, amit nem is gondoltunk volna…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/51-52. számában.
