Óda Siena városához, a toszkán dombok királynőjéhez
Szokás mondani, minden táj egy-egy lelkiállapot. A toszkán természeti és épített örökségek garantálják az odautazók számára a tartalmas édes semmittevés minden percét. A szemfüles olvasó tudja rólam, ezen online platformon már volt lehetősége általam betekintést nyernie a taljánok egyik legszebb tartományába, az időtálló Toszkánába. Nem engedem el most sem a kezét eme gazdag provinciának, hiszen tobzódnak errefelé a mesés közép - és reneszánsz kori hangulattal megáldott települések. A kétszázadik betűvetésem szóljon a toszkán dombok királynőjéről, Siena városáról.
Három év távlatából is kézcsók Sienának, kinél a gótika és reneszánsz fűszerezése olyan jól sikerült, hogy máig bódító hatással hat rám, ha visszagondolok a vizitre nála. Emlékszem arra a momentumra, amikor gurulunk végig a Val d´Orcia vidékén és közben pipáljuk ki a betervezett helyszíneket, majd a dombok lágy hullámzása fölött megjelenik egy letűnt kor szilárd emlékezete. A táj fokozatosan változik át, a szőlőkkel és olajfaligetekkel tarkított lankák egyszer csak vörösesbarna téglák sűrű rendjébe torkollnak. Mire észbe kapunk, a középkori világ szívében találjuk magunkat, avagy megérkeztünk Siena városába.
Szállásunk az óvárosi falakon belül, ahová a négykerekű vasparipa sem csikoroghat rendületlenül. A járgányokat a városfal előtt található parkolókban lehet hagyni. Nem kell beijedni, nem viszi el onnan senki. Nem sokat időztünk a főhadiszállásunkon, vonzott ki minket a város elemi ereje. Sienától távol áll a harsány és csicsás megjelenés, itt minden a helyén van. Önazonos, nem hajlandó engedni az időnek. Utcái keskenyek és kanyargósak, mintha szándékosan zárnák ki a modernség minden egyes vonalát. Ilyen utcákon keresztül jutottunk el a város szívébe, a Piazza del Campo, kagyló alakú terére.
A tér enyhe lejtése szinte színpadszerű érzést kelt. A városi élet, társadalmi eseményei évszázadokon át itt zajlottak. Ottartózkodásunkkor éppen fából eszkábált lelátókat helyeztek el a tér szélére. Egy héttel előtte voltunk a híres Palio di Siena lóversenynek. Ilyenkor a tér csurig megtelik nézőkkel és a homokkal borított téren vágtatnak a fenséges lovak, rajtuk a zsokéval. A tér körül elegáns paloták, loggiák és kávézók találhatók, a város szimmetrikus, mégis természetes vonalvezetésű lejtését követve. Keleti oldalát a Palazzo Pubblico uralja, benne a híres Sala del Mappamondo freskóival és a százkét méter magas Torre del Mangia toronnyal.
Siena arculatához szorosan hozzátartoznak a várost egykor körülölelő falak és kapuk. A Porta Camollia például nemcsak bejárat volt, hanem jelképes határ a város és a külvilág között. Az ide érkező utazó számára ez jelentette az első találkozást Siena zárt, mégis önálló mikrokozmoszával. Ez a világ máig megőrizte autentikusságát, függetlenül attól, a tömegturizmus ide szintén betette a lábát.
Koptatva a macskaköveket és bámulva a szemetgyönyörködtető épített emlékeket, tudatosult bennem, hogy mi, a legtökéletesebb faj, valahol kisiklott és már nem az, mint régen. Se idő, se akarat, se igény efféle pazar épületeket emelni, műalkotásokat kreálni. Helyettük arculatvesztett beton vagy üvegtömbök gombáznak felfelé a földből. Igényesség, stílus, eredetiség kuka, helyette uniformizálódás és totális üresség. Én inkább maradok és hempergek a múltban, valamint szeretem mindazt, ami örökké igaz. Siena ezeket az utazó számára teljes mértékben megadja. Ideje lenne a tisztelt olvasónak útnak indulni, nemde?
