Nosztalgia?
A záporral érkező széllőkés csak átsöpört a messziről tarka piaci standoknak tűnő tutajok immár gazdátlanul váró során.
Tegnap, a még négy világrész magyar nyelvet egzotikusan ropogtató ifjoncai, valljuk be, cserkészei, megszorongatták egymást búcsúzóul. Ki kocsin, ki repülőgépen, ki ahogy sikerült, egyszer csak messze jártak. A Tutajtábor2023 emlék már.
A logisztika mesteremberei nem nagyon töprengtek, mi tévők legyenek az ötszáz hordóból és még 17 tonna egyéb anyagbóĺ születetett vízi szekerekkel, ha itt nap mint nap, nem csapból, vízet kellett elő teremteni, 10 hektót, kenyérből egy mázsát… Aközben, hogy a tutaj-ármádia messze kint túrta valahol a vizet, s menetközben is kellett azon mindennek lennie…
Ma, amikor azon a tájon, ahonnét érkeztek alá a Felső Tiszáról, amerről egyre dübörögnek a tankok, nem tudni merre vezet majd annak két és fél század tizen- és huszonévesnek a sorsa, akik menet közben lomtalanítottak is, s akik itt álmodni merészeltek békés természetet, nagy evezéseket, dalokat és végtelen beszélgetéseket… Ahol megépültek az Időtutajok...
Vagy Idővándor-tutajok épültek Tiszabecsen? Mert magukkal hordják a történelmi idők bizonyosságát?: itt szállt küzdelembe 320 évnek ennek előtte, hogy épülni kezdett a mostani 14 tutaj, 1703. július 14-én, II. Rákóczi Ferenc a bitorló Habsburgok ellenébe (győztes tiszabecsi ütközet)… Itt dőlt el, hogy nem egy könnyen leverhető parasztfelkelés, hanem egész országot felrázó, Európát ámulatba és rémületbe ejtő, jövőknek üzenő magyar sugallat lesz ez a kibontakozás… !
Tovább mozigép, keljünk át féregjáraton, át idő-tengeren : látni, mi is teremtette ezt a helyzetet.
Nem ütöm le a poént azzal, hogy megnevezem az alábbi betét-epizód főhősét, de vízről lesz szó, az biztos. Pontosabban az Atlanti-, s a Csendes Óceán déli jeges világáról, melyen tartott az Anktartiszt megkerülendő, egy tíz méteres, a mi tájainkon, egy kocsiszínben összehegesztett acélvitorlás. És másvalakiről is kezdetnek csak annyit, hogy magyarként született erre a világra: Megyerrül... Aki egy társasággal látni vágyta az óceán eme varázsolmányát, a világrésznyi Jégpalotát. Miért? Mert ott van, - s mondjuk ki legalább a kapitányának keresztnevét, s aki élt egyszerű emberi mivoltában ezen az élet-filozófiájaval : ő Rudi.
Netán ő is egy tutajon kezdte egykoron? Valami olyan volt, tegyük hozzá, nem vízicserkészként, mert azt rühelette az éppen fennálló társadalmi specialitás…
Becsületes foglalkozásra favágó lett, ahol nem napi nyolc órában kurtította az erdőt, meg azontúl másodállásban etetőként keresett annyit, hogy öt évenként megépítette a következő megálmodott vitorlását, s kimerészkedett valami istenhátamögötti békességre… Izlandnak még fahajóval szállt fel az óceán gyalogútjára, az Anktartiszra viszont egy kombájn robusztosságával megtervezett vashajóval, de a föld körülire Magellán replikáját, a Viktorkát építette meg… 60 tonna nemes fából.
Így szövődik talán a mi Rudiaink, Ilonkáink sorsa is majd a két és fél cserkészszázadból, de hagyjuk ezt a filmtekercset is, kattintsunk inkább rá e pár sorra, mint kezdődik ilyesmi, akár így is, a mi kanyargó Tiszánkon.
Írásunk témáját fölvető felvidéki mellékfiguránk nevével se árnyaljuk a közhangulatot, aki egy napon azt olvasta egy mihaszna horoszkópban, hogy neki ezen a héten minden sikerülni fog. Ő rögtön a selymes óceánra gondolt, s három nap teltével a Fárón landolt, Liszabon határában, s kivitette magát a kikötőbe. Útközben, nem véletlenül, belebotlott nyolc emberkébe ide hazulról, akikkel most már együtt folyatták útjukat-sorsukat, tolva maguk előtt egy népi faragványú talyigát. Rajtuk két, faragásokkal felavatott hordóban keréken-kereken, tíz-tíz liter gyümölcslé, vagy hatvan fokos, kiégetve cikormányosan a népművészeti remeklés hasára a kikötőben megkeresendő vitorlás neve.
Aminek kapitánya Józsi, aki csak Pepának szerette magát hallani, úgyszintén nem kezdhette annak idején vízicserkészkedve. Ezt azt megfaricsgált, amikoris azt hozta szeme elé egy mozigép, hogy neki ötven lókötővel akár, de olyan nagy brig, no nem, bringatina vitorlása lesz...
Ez nagy fa, azt a fentebbiekben már megjelent Ruda is megüzente, mert egy hazában ringott egykoron bölcsőjük. Pepa hát elkezdte a Vörös-tengerre hordani az arra édemeseket - alámerülni a korallok világába, s igy szaporította a pénz-magját, vizes utazási irodát nyitva… S mert az akár ötven lókötővel képes brigantinát, egy 17 századbeli kalózhajó retro kivitelezésével, egy egyiptomi hajóépítő-szerájban megrendelte, azok értenek az ilyesmihez/is manapság… A vitorlás tíz millás költségvetéssel indult és sok csülök ázott ki addig a Vörös-tengerben, mellette sokan mások a Karibokra fenték a fogukat... Akkor a Pepa mit tehetett, még egy vitorlást teremtett odaátra. Közben a költségvetési terv dagadozott és abból a 17. százbeli retró vitorlás is kisebb-nagyobb rössel, de kibontakozott már. Pepa, aki így szerette magát hallani, megtett egyet, s mást – pl az angol admiralitáson kitanulta az ilyesmiket is kommandírozni… A fedélzetre beállítatott nyolc ágyút, nem látszat-retro...
Amikor útja során a többárbócos kenyérvételezés céljábóĺ beállt egy kikötőbe, 200 ejrót szabott ki illették gyanánt a kikötőmaestro. Ki is kerekezett a móló végébe, Pepa méltóságteljesen integetése közepette, ami meg a lókötők társaságának szólt. Majd égzengés, földindulás és kénes torkolattüz közepette a harbour mester villámgyors bukfence következett a kikötő koszos vizébe a nem látszat retro-ágyúk vaktöltényének sivalkodásában. Akinek, tette hozzá Pepa a későbbiekben, az ijedtség-aromájától átnemesült textíliárája lájkolni, azt bőven lehetett…
Felvidéki mellékfiguránknak, aki hitt a horoszkópban azon héten, Józsi, aki Pepának szerette magát hallani, odavetette fogahegyirül: ámuldoztak előzőleg egy halászfaluban, a parton heverő, s a fentebbiekben említett Rudi, aki viszont Rudának szerette magát hallani, - tutajának a látványán...
Amivel: 1, a Kanári szigeteket megtisztelve, 2, a Karibokon ment volna át rézsút Nyugat-Indiának.
Ne boncolgassuk, miért sajnálta aztán a portugál rendőrség Rudától, hogy szert tett volna egy kicsit olyanra, mint mondjuk Bischopp, vagy Heyerdhal, vagy Williams, vagy Ingliš... Mert hát Rudi, csak egyszerű favágóként, és etetőként egy tehénistállóban, ugye, aki mellesleg még írt a világ furcsaságai fölött való elmélkedésében, óceáni vagy erdőségek magányában egy tucat, s nem egy nyelven megjelent könyvet…, amit egy Police, itt-ott sem, nem igen méltányol. Így hát a Rudi, aki Rudának..., az egész Bohémia és a vitorlás-világ igazolása közben megoldotta ezt csipőlővéssel, s egy ejróért átadta a helybéli halászoknak az Euróviát...
Mikor ezt Pepa elmondotta felvidéki mellékfiguránkak, az krucifikozott egyet, s Pepa rákacsintott, csak nem ismeritek egymást, na hallod, s erre Józsi, aki Pepának szerette magát hallani, felhozott a kabinból egy hatalmas magyar lobogót, tudod, fűzte hozzá, ezt is egy Józsitól kaptam, aki ugyan nem szerette magát Pepának hallani, mert ő a Szent Jupáton tanulta ki, hogyan kölcsönözzön a nagyvilágnak valamilyen legendát egy Nándi nevezetű, cselgáncsozónak indult, vitorlázó vált legendával egyetemben...
Fel is vonatta a pirosfehérzöldet mellékfiguránknak az árboccsúcsra, aki késébb ezt úgy hálálta meg Józsinak, aki Pepának szerette magát hallani, hogy lókötőiről lőtt képével illusztrálta ezt az írást:
azzal a megjegyzéssel, hogy néha még egy horoszkópban is hinni, talán érdemes, már ha ezen a világon másban eléggé bajos...
Ennnek utána hogy lenne furcsa, hogy az alábbiakat hozza-viszi a szél:
… láttam a dolgokat.
A víz tükrén a fatörzseket,
amint az óceán gyalogútján,
világjáró útjukra
fölkerekedtek.
(Bolygó Hollandi)
