Nem véletlen a fáklya lángja a szövetség címerében
Megalakulásának 75. évfordulójára készül a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, a Csemadok. Története a tagok, az alapszervezetek, a kulturális rendezvények története, a csendes ellenállásé, az elköteleződés, a magyar megmaradás és a szülőföldhöz ragaszkodás története. A felvidéki magyarság 75 éves története. Erről tanúskodnak a csemadokosok vallomásai. Az ipolynyéki Hrubík Bélát kérdeztük.
Szüleim csemadokosok voltak, egy kis zsákfaluban, Szécsénykovácsiban, ahol a házakat és a kerteket három oldalról fogta körbe az Ipoly csendes, de olykor megvadult vize. Édesapám citerás és színjátszó, édesanyám kiváló hangú énekes, az asszonykórus oszlopos tagja volt. Alig voltam kilencéves, amikor már egy kis, öttagú citerazenekarban játszottam otthon, a falumban. Minden lépcsőfokot bejártam a Csemadokban, legalulról eljutottam szorgalmas munkával a legfelső szintig. Hat évig lehettem a Csemadok országos elnöke, amit köszönök a sorsnak. S hogy mit jelent nekem a Csemadok?
Néha úgy tűnhet, nem ég, de elég egyetlen zsarátnok, egy kis szellő, és újra lángra lobban; a tűzhely, az otthon, akár a most 75 évet megélt kulturális szövetségünk is. A felvidéki magyar kultúra otthona. Maga a csoda, maga a megélt felvidéki történelem, a megmaradás fészke, az anyanyelv vára, a mesék álomvilága, a dalok kosara, a táncok színpada. Amikor a Csemadokot létrehozták, a nincstelenség, a ki- és áttelepítések, a hontalanság évei után, nem hiszem, hogy tisztában voltak vele, mit is engednek szabadjára. Csak megköszönni tudom nekik. Isten éltesse a felvidéki magyarság még mindig legerősebb bástyáját, a Csemadokot!
Megjelent a Magyar7 2024/10. számában.
