2022. június 19., 07:55

Mibe kapaszkodhatnak a felvidéki magyarok 102 évvel Trianon után? Csáky Pál és Hunčík Péter vitája

A Ma7 közéleti szorítójában, Ring című műsorunkban Trianon máig ható következményeiről, a felvidéki magyarság megmaradásának esélyeiről kérdeztük a hazai szellemi tér két ellentétes pontján lévő közéleti szereplőt, véleményformálót. A vitából kiderül, hogyan szavazna a felvidéki magyarok által lakott területek jövőjéről döntő népszavazáson Csáky Pál, és miért tartja magát pszichoirredentának Hunčík Péter.

huncik csáky
Fotó: Léces Zoltán

Százkét év elteltével időszerű-e még a trianoni fájdalom? Vagyis fáj-e még Trianon, kell-e, hogy fájjon? Elsőként Hunčík Pétert kérdezem.

Hunčík Péter: Átadnám a válaszadás lehetőségét Csáky Pálnak, utána opponálok.

Meg is van az első labdaváltás, tessék…

Csáky Pál: Az, hogy fáj, illetve mennyire fáj, érzelmi hozzáállás kérdése, ami minden egyes embernél más és más. Bár a Kádár-korszak, vagy éppen a husáki rezsim következtében egészen biztosan sokan vannak, akiknek Trianon már nem fáj, s a téma nem is érdekli őket, úgy gondolom,

Trianon árnyékától nem szabadulhatunk. Már a kortársak is érezték, hogy az egy igazságtalan béke – egy diktátum, hiszen a legyőzött felet tulajdonképpen meg sem hallgatták.

Trianonban a vesztesek között Magyarország aránytalanul nagy árat fizetett. A népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elveket a győztesek semmibe vették, mindenki a lehető legnagyobb területet igyekezett elmarni magának. A diktátum birtokon belüliekre és birtokon kívüliekre osztotta a Kárpát-medence és a szélesebb térség lakosságát. Nagy tisztelettel gondolok azokra, akik egy ilyen sokk után sem adták fel, újjáépítették Magyarországot és megtartották a külhoni közösségeket. Az a tény, hogy mi most Dunaszerdahelyen magyarul beszélünk, de Magyarország határain kívül, jól mutatja, Trianonnak máig ható következményei vannak.

Hunčík Péter: A fájdalomról kérdezett – Jan Assmann írja, ahogy a nemzedékek váltják egymást, az emlékek átkerülnek a kulturális emlékezetbe. Trianonnal is így van, közvetlen fájdalmat már nem okoz, ezért nem szerettem volna egyből válaszolni a kérdésre. Viszont,

ha a Kárpát-medence térképére nézek, haragot érzek, mert ahelyett, hogy normális együttélést teremtettek volna, igazságtalan határokat húztak meg. Ezért is van bennem egyfajta pszichoirredentizmus. Nem tudnám azt mondani, hogy mi közöm hozzá, semmiképpen.

Úgy fogalmazott, a Trianon által kiváltott fájdalom már beépült a kulturális emlékezetbe. Adódik a kérdés, meghaladható-e ez a fájdalom úgy, hogy a megosztottság helyett nemzeti összetartozásról beszélünk? Az Orbán-kormány erre tett kísérletet, amikor 2010-ben június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

Hunčík Péter: Remek, estig fogunk beszélgetni. Budapesten az Alkotmány utcában állították fel a nemzeti összetartozás emlékművét. Bár ekörül is vannak viták, de szerintem ez egy modern szemléletű, igényes kivitelezésű emlékmű. A problémám ott kezdődik, miért 5 400 helységnév szerepel rajta, köztük olyanok is, ahol Trianon előtt sem élt magyar népesség.

Ha már együtt kell élnünk a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, miben segít az nekünk, hogy a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékműre felkerül teszem azt, Máriatölgyes. Ez persze már sokkal inkább az emlékezetpolitika kérdése, mint a nemzeti összetartozásé.

Egy nézőnk kérdezi, ha a nemzetközi közösség népszavazást írna ki a felvidéki magyarok által lakott területek hovatartozásáról, részt vennének a szavazáson, és hogyan döntenének?

Csáky Pál: Ha lehetőség volna rá, részt vennék a népszavazáson, a lelkiismeretemre hallgatnék, és a jelenlegi helyzet korrekciójára szavaznék. A kérdés felvetése ugyanakkor nem releváns. Összességében azt gondolom, a rossz trianoni döntés ellentételezése egy jó autonómia lenne.

Persze rajtunk, a felvidéki magyar közösségen is sok múlik. A politikában az első ligát már elveszítettük, ősszel a megyei és az önkormányzati választásokon a második és a harmadik ligában maradásért kell megmérkőznünk.

Hunčík Péter: Ez egy hipotetikus felvetés. Azon nem tudok vitázni, hogy Trianonban a magyarok lettek a leginkább megkárosítva, de az mégsem lehetséges, hogy egyedül mi kérjük a határok korrekcióját. Azért félrevezető a kérdés, mert nem lehet leszűkíteni szlovák–magyar ügyre, egy trendet indítana el Európában. A németek a lengyel határ kérdését vetnék fel, a lengyelek a belarusz határt vitatnák, és így tovább. Ez olyan folyamatot indítana el, amire én hetvenegy évesen a gyermekeim és az unokáim jövőjére gondolva azt mondom, hogy nem támogatom.

Csáky
Fotó:  Léces Zoltán
Csáky Pál: „Méltányolom, hogy Péter keresi az utakat a szlovákok felé. De szerintem rosszul. A magyar-szlovák vegyespárt ötlete öngyilkosságnak bizonyult, s azt hiszem, ezt most már te is látod!”

Csáky Pálhoz fordulok, megoldás lehet-e az autonómia?

Csáky Pál: Természetesen, és csakis az autonómiaformák lehetnek a megoldások, amelyekkel legalább valamilyen szinten kiegyensúlyozható a jelenlegi helyzet.

Hunčík Péter: Egyetértek, de még szeretnék visszautalni Csáky Pál előző megjegyzésére. Valóban kiestünk a politika első ligájából. Pedig, ha a képviselőink bekerülnek a parlamentbe, vagy éppen a kormányba, Szlovákiát reprezentálják, vagyis eléneklik a szlovák himnuszt. Ahogy más alkalmakkor a magyar himnuszt. Az lenne a természetes, ha ezt is, azt is énekelnénk.

Megfordítanám, az nem lenne természetes, ha a szlovákok is énekelnék a magyar himnuszt? Persze ne kergessünk illúziókat, egyáltalán van-e hajlandóság a szlovákokban arra, hogy megértsék a problémáinkat?

Csáky Pál: Én úgy gondolom, van egy himnusz, ami a miénk, s az a magyar. A szlovákot pedig úgy énekeljük, mint egy kapott himnuszt. A kérdésére válaszolva,

negyven éve forgok a szlovákiai közéletben, de még egyetlen szlovák sem jött utánam megkérdezni, nektek mi lenne a jó.

Egy olyan szlovákot ismertem, aki hajlandó volt odafigyelni a problémáinkra, s végül hosszú beszélgetés után azt mondta, igazatok van, fiúk. Ő Miroslav Kusý volt. Egyedüli szlovákként ő írta le, amit az előbb mondtam, hogy autonómiára lenne szükségünk – idáig még František Mikloško sem jutott el. Persze ennek ellenére is szükség lenne magyar–szlovák kerekasztalokra, hogy legalább megkíséreljük megérteni egymást. A kilencvenes években még szerveztünk ilyeneket.

Hunčík Péter: Nemrég ott ült nálam Griša Mesežnikov – jó, ő orosz – Martin Bútora, Jožo Hašto, Rudi Chmel, Fero Šebej.

Ezekkel az emberekkel már lehet beszélni, s ha hiszik, ha nem, egy hangos szó nélkül elismerték, Trianon egy gyalázatos békekötés volt, s a másik, hogy a kisebbségi jogok tekintetében van mit tenni, a szlovákiai magyarok helyzete még nem megoldott.

Az egy másik kérdés, hogy a Trianonról alkotott véleménye kapcsán a magyar tudományosság is sokszor figyelmen kívül hagyja a szomszédos országok történészeinek reakcióját. Én ezt komoly problémának tartom. 

Csáky Pál: Én is komoly gondnak tartom, hogy a magunk sérelmeit meg tudjuk fogalmazni, de nem igazán nézünk körül a világban, mint ahogy Trianon kapcsán sem hallgathatjuk el a magyar mulasztásokat. És még egy gondolat,

méltányolom, hogy Péter keresi az utakat a szlovákok felé. De szerintem rosszul. A magyar–szlovák vegyespárt ötlete öngyilkosságnak bizonyult, s azt hiszem, ezt most már te is látod. (…)

Hunčík Péter: Nem, nem látom…

Csáky Pál: Ez nagyon félrecsúszott elejétől fogva, s azok az emberek, akiket előbb felsoroltál, képviselőként, miniszterként egyetlen alkalommal sem hozták fel a felvidéki magyarság sorsát. Soha nem fognak értünk a tűzvonalba menni, soha nem fognak értünk küzdeni. Nagyon csendben, egy bizonyos határig be lehet őket a hátunk mögé állítani, de ne álltassuk magunkat, a mi problémáinkat nem a szlovákok fogják megoldani. Hozzátenném, az utódállamokban mindenhol jelen van a Trianon-komplexus, kilencvenkilenc százalékban a bűnjeleket szeretnék eltüntetni, s a bűnjel mi vagyunk, külhoni magyarok.

Az imént közbevetette, nem gondolja, hogy a vegyespárt ötlete hibás elképzelés volt.

Hunčík Péter: Annyiban egyetértek Palival, hogy amit felvetett, lépésről lépésre ki kell beszélni. Csakhogy az én kérdésem az,

ha elfogadjuk, hogy az Európai Unión belül minden kritika ellenére egy demokratikus rendszerben élünk, akkor, ha Szlovákiában panaszaink vannak, azok megoldását Budapesttől, vagy a szlovák parlamenttől várhatjuk?

Ha pedig tovább visszük a logikát, mikor lehetünk eredményesebbek, ha magunk terjesztjük a problémáinkat a pozsonyi törvényhozás elé, vagy pedig felsorakoznak mögénk szlovákok is? A magyar párt politikusai jelenleg jó kapcsolatot ápolnak Budapesttel, de nincsenek ott a pozsonyi parlamentben. Tehát a szlovák politikában a kutyába se vesznek minket.

Ismételten egy nézői kérdés: a jelenlegi folyamatok egyértelműen az asszimilációhoz, a teljes beolvadáshoz vezetnek. Van-e még visszaút, vagy menthetetlen a közösségünk?

Csáky Pál: Szerintem nem indokolt az ilyen mérvű pesszimizmus. Legfőképp azért, mert alulteljesít a szlovákiai magyar elit, s ez nemcsak a politikai szintre igaz, hanem a civil szférára, az értelmiségre is. Én úgy gondolom, többet kellene tennünk, társadalmi vitára, jobb önszerveződésre lenne szükség. A helyzetünk messze nem reménytelen, gondoljunk csak arra, a magyar kormány támogatásának köszönhetően milyen fejlődésen ment át az óvodahálózatunk, vagy megerősödtek az iskoláink.

De ne ringassuk magunkat abban, hogy majd Budapest minden problémánkat megoldja helyettünk. És csak ismételni tudom, Péter, a Most–Híd hat évig volt kormánypárt, ami számomra azt bizonyítja, hogy a megoldást az általad felsorolt szlovák értelmiségiektől sem várhatjuk.

Ha mi nem vagyunk tárgyalóképesek, s nem tudjuk megfogalmazni, mit akarunk, akkor gond lesz.

Hunčík Péter: A szlovák barátaimnak mindig elmondom, ti vagytok a többség, nektek kellene megtennetek az első lépést a magyar kisebbség irányába. Ugyanakkor szerintem legalább ennyire jogos kérdés, az elmúlt harminckét évben mi miért nem kezdeményeztünk hasonló lépést a romák felé? Nem lenne hatékonyabb, ha a problémáinkat úgy tálalnánk, hogy ne a magyar vagy a roma kérdést oldjuk meg, hanem általában a kisebbségi kérdést? A kilencvenes években az Egyesült Államokban rendre ilyen válaszokat kaptam, ha a kisebbségi kérdésre terelődött a szó.

huncik
Fotó:  Léces Zoltán
Hunčík Péter: „Ha a Kárpát-medence térképére nézek, haragot érzek, mert ahelyett, hogy normális együttélést teremtettek volna, igazságtalan határokat húztak meg. Ezért is van bennem egyfajta pszichoirredentizmus”.

Az Egyesült Államok kapcsán a kisördög ott munkál bennem, az őslakosok kérdését ők hogyan oldották meg, és vajon milyen példát vehet róluk a nyugati világ?

Hunčík Péter: Nem lesz vége ennek a beszélgetésnek…

Éppen ezért javaslom, lépjünk tovább. Csáky Pál az imént azt mondta, a felvidéki magyaroknak meg kell tudni fogalmazni magukat. Adódik a kérdés, hogyan? A felvidékiségnek ugyanis nincs történelmi hagyománya szemben például a transzilvánizmussal.

Csáky Pál: Az erdélyiségnek valóban van történelmi beágyazottsága, de idővel ez még inkább megkopik. Ami minket illet, egyelőre jóval nehezebb helyzetben vagyunk. Hozzánk és a burgenlandi magyarokhoz esik legközelebb a nyugati modernizációs minta, ami erőteljesen aláássa az identitásunkat. Gondoljunk csak bele, s ez alól egyetlen külhoni magyar közösség sem vonhatja ki magát, a digitális forradalom nemcsak előnyökkel járt, hanem láthatóan tovább atomizálta a közösségeinket. Ezzel is foglalkozni kellene. Úgy érzem, az elmúlt időszakban sodródtunk, én ebből a szempontból is nagyon sajnálatosnak tartom a 2009-es törést. Nem is az a probléma, hogy egy párt van, vagy több párt van, hanem hogy a vektorok egy irányba mennek-e vagy sem.

Arra kérném, vesszőt tegyen, ne pontot, de egy pillanatra megszakítanám. Hunčík Péter szerint mehetnek egy irányba a vektorok?

Hunčík Péter: Nézze, demokráciában nagyon nehéz egyirányúsítani a cselekvési irányokat, ugyanakkor a kisebbségi politikában nagyon sok olyan közös érdek van, amelyben egy irányba kell lépni.

Hasonlóság van, s kell is, hogy legyen. Egyetlen gondom van, ha szeretnénk jobb eredményeket elérni, nem kellene ehhez szerezni szlovák partnereket is?

Csáky Pál: Minimum azt kellene elérni, hogy a cselekvési irányok ne menjenek egymással szembe. Nem szeretnék különösebben az aktuálpolitikába belemenni, nem ezért jöttünk ma össze, de éppen ebben látom a Szövetség legnagyobb gondját. A párton belül a platformok sokszor egymással szemben határozzák meg magukat.

Közbevetném, nem lehetséges, hogy a szlovák politika éppen akkor tekint ránk partnerként, ha erőt tudunk felmutatni? Számomra úgy tűnik, a gondolkodásunkba valahol hiba csúszott.

Csáky Pál: Én ezzel teljes mértékben egyetértek.

Amikor az elmúlt harminckét évben sikert tudtunk elérni, annak köszönhettük, hogy összefogtunk, s ahogy fogalmazott, erőt tudtunk felmutatni.

Nem véletlenül mondom, hogy a legsikeresebb időszakunk a második Dzurinda-kormányhoz kötődik, amikor mi voltunk a második legerősebb kormánypárt.

Hunčík Péter: Erőt kell felmutatni, igen. De kérdezem, úgy kell erőt mutatnunk, hogy megfeszítjük a bicepszünket és asztalra csapunk? Vagy pedig erő alatt azt értem, hogy felkészülten, naprakész tudás birtokában állunk ki a jogainkért? Én hajlok arra, hogy a sikerhez sokkal fontosabb a szellemi erő.

A beszélgetés végén arra kérném önöket, foglalják össze, miben látják a felvidéki magyarság megmaradásának esélyeit, lehetőségeit? Mibe kapaszkodhat a közösségünk?

Hunčík Péter: Vannak olyan európai példák, amelyekből át lehetne venni sok mindent.

Ma már nem lehet a 19. századi eszmékbe kapaszkodni, de az működik, hogy legyen egy jó focicsapat, amelyikről mindenki tudja, ez szlovákiai magyar csapat. Ilyen a DAC.

Kellene egy vagy több európai szintű középiskola, egy nagy üzem, egy elismert művész, aki hordozná ezt a kisebbségi státuszt, és ekörül lehetne építkezni. Amint látja, ezek mind szellemi képződmények. Száz év után ne érzelmekkel töltsük meg ezt a kérdést, hanem nagyon komoly racionális gondolkodással. Építsünk fel egy olyan modellt, ami át tud hatolni az európai közönyösségen.

Csáky Pál: Három pillért mondanék, az első, minden kisebbség érzelmi közösség. A szülő ebből a belső indíttatásból dönt úgy, hogy elviszi a gyermekét a szomszéd faluba, hogy magyarul tanulhasson. A második, kell egy intellektuális erő, tárgyalóképesnek és partnerképesnek kell lennünk a szlovákok és Európa irányába is. A harmadik, legerősebb támasz az önszerveződés.

Oda kell figyelnünk egymásra, hogy a cselekvési irányok legalábbis párhuzamosan, s nem egymással szemben haladjanak.

Ha ezt a három tényezőt össze tudnánk hangolni, úgy érzem, előbbre tudnánk lépni.

Csáky Pál, politikus, író – 1956-ban született Ipolyságon. 1998-tól 2006-ig a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese volt. 2007 és 2010 között az MKP országos elnöki tisztét töltötte be. 2014-től 2019-ig európai parlamenti képviselőként tevékenykedett.
Hunčík Péter, pszichiáter, politikus, író – 1951-ben született Ipolyságon. 1989-ben az FMK alapító tagja, 1990-1992 között Václav Havel csehszlovák elnök kisebbségügyi tanácsadója. Az 1990-es évek óta több alapítvány, intézet és sajtótermék alapítója, társtulajdonosa volt.

Megjelent a Magyar7 2022/24. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.