Mibe kapaszkodhatnak a felvidéki magyarok 102 évvel Trianon után? Csáky Pál és Hunčík Péter vitája
A Ma7 közéleti szorítójában, Ring című műsorunkban Trianon máig ható következményeiről, a felvidéki magyarság megmaradásának esélyeiről kérdeztük a hazai szellemi tér két ellentétes pontján lévő közéleti szereplőt, véleményformálót. A vitából kiderül, hogyan szavazna a felvidéki magyarok által lakott területek jövőjéről döntő népszavazáson Csáky Pál, és miért tartja magát pszichoirredentának Hunčík Péter.
Százkét év elteltével időszerű-e még a trianoni fájdalom? Vagyis fáj-e még Trianon, kell-e, hogy fájjon? Elsőként Hunčík Pétert kérdezem.
Hunčík Péter: Átadnám a válaszadás lehetőségét Csáky Pálnak, utána opponálok.
Meg is van az első labdaváltás, tessék…
Csáky Pál: Az, hogy fáj, illetve mennyire fáj, érzelmi hozzáállás kérdése, ami minden egyes embernél más és más. Bár a Kádár-korszak, vagy éppen a husáki rezsim következtében egészen biztosan sokan vannak, akiknek Trianon már nem fáj, s a téma nem is érdekli őket, úgy gondolom,
Trianonban a vesztesek között Magyarország aránytalanul nagy árat fizetett. A népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elveket a győztesek semmibe vették, mindenki a lehető legnagyobb területet igyekezett elmarni magának. A diktátum birtokon belüliekre és birtokon kívüliekre osztotta a Kárpát-medence és a szélesebb térség lakosságát. Nagy tisztelettel gondolok azokra, akik egy ilyen sokk után sem adták fel, újjáépítették Magyarországot és megtartották a külhoni közösségeket. Az a tény, hogy mi most Dunaszerdahelyen magyarul beszélünk, de Magyarország határain kívül, jól mutatja, Trianonnak máig ható következményei vannak.
Hunčík Péter: A fájdalomról kérdezett – Jan Assmann írja, ahogy a nemzedékek váltják egymást, az emlékek átkerülnek a kulturális emlékezetbe. Trianonnal is így van, közvetlen fájdalmat már nem okoz, ezért nem szerettem volna egyből válaszolni a kérdésre. Viszont,
Úgy fogalmazott, a Trianon által kiváltott fájdalom már beépült a kulturális emlékezetbe. Adódik a kérdés, meghaladható-e ez a fájdalom úgy, hogy a megosztottság helyett nemzeti összetartozásról beszélünk? Az Orbán-kormány erre tett kísérletet, amikor 2010-ben június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.
Hunčík Péter: Remek, estig fogunk beszélgetni. Budapesten az Alkotmány utcában állították fel a nemzeti összetartozás emlékművét. Bár ekörül is vannak viták, de szerintem ez egy modern szemléletű, igényes kivitelezésű emlékmű. A problémám ott kezdődik, miért 5 400 helységnév szerepel rajta, köztük olyanok is, ahol Trianon előtt sem élt magyar népesség.
Egy nézőnk kérdezi, ha a nemzetközi közösség népszavazást írna ki a felvidéki magyarok által lakott területek hovatartozásáról, részt vennének a szavazáson, és hogyan döntenének?
Csáky Pál: Ha lehetőség volna rá, részt vennék a népszavazáson, a lelkiismeretemre hallgatnék, és a jelenlegi helyzet korrekciójára szavaznék. A kérdés felvetése ugyanakkor nem releváns. Összességében azt gondolom, a rossz trianoni döntés ellentételezése egy jó autonómia lenne.
Hunčík Péter: Ez egy hipotetikus felvetés. Azon nem tudok vitázni, hogy Trianonban a magyarok lettek a leginkább megkárosítva, de az mégsem lehetséges, hogy egyedül mi kérjük a határok korrekcióját. Azért félrevezető a kérdés, mert nem lehet leszűkíteni szlovák–magyar ügyre, egy trendet indítana el Európában. A németek a lengyel határ kérdését vetnék fel, a lengyelek a belarusz határt vitatnák, és így tovább. Ez olyan folyamatot indítana el, amire én hetvenegy évesen a gyermekeim és az unokáim jövőjére gondolva azt mondom, hogy nem támogatom.
Csáky Pálhoz fordulok, megoldás lehet-e az autonómia?
Csáky Pál: Természetesen, és csakis az autonómiaformák lehetnek a megoldások, amelyekkel legalább valamilyen szinten kiegyensúlyozható a jelenlegi helyzet.
Hunčík Péter: Egyetértek, de még szeretnék visszautalni Csáky Pál előző megjegyzésére. Valóban kiestünk a politika első ligájából. Pedig, ha a képviselőink bekerülnek a parlamentbe, vagy éppen a kormányba, Szlovákiát reprezentálják, vagyis eléneklik a szlovák himnuszt. Ahogy más alkalmakkor a magyar himnuszt. Az lenne a természetes, ha ezt is, azt is énekelnénk.
Megfordítanám, az nem lenne természetes, ha a szlovákok is énekelnék a magyar himnuszt? Persze ne kergessünk illúziókat, egyáltalán van-e hajlandóság a szlovákokban arra, hogy megértsék a problémáinkat?
Csáky Pál: Én úgy gondolom, van egy himnusz, ami a miénk, s az a magyar. A szlovákot pedig úgy énekeljük, mint egy kapott himnuszt. A kérdésére válaszolva,
Egy olyan szlovákot ismertem, aki hajlandó volt odafigyelni a problémáinkra, s végül hosszú beszélgetés után azt mondta, igazatok van, fiúk. Ő Miroslav Kusý volt. Egyedüli szlovákként ő írta le, amit az előbb mondtam, hogy autonómiára lenne szükségünk – idáig még František Mikloško sem jutott el. Persze ennek ellenére is szükség lenne magyar–szlovák kerekasztalokra, hogy legalább megkíséreljük megérteni egymást. A kilencvenes években még szerveztünk ilyeneket.
Hunčík Péter: Nemrég ott ült nálam Griša Mesežnikov – jó, ő orosz – Martin Bútora, Jožo Hašto, Rudi Chmel, Fero Šebej.
Az egy másik kérdés, hogy a Trianonról alkotott véleménye kapcsán a magyar tudományosság is sokszor figyelmen kívül hagyja a szomszédos országok történészeinek reakcióját. Én ezt komoly problémának tartom.
Csáky Pál: Én is komoly gondnak tartom, hogy a magunk sérelmeit meg tudjuk fogalmazni, de nem igazán nézünk körül a világban, mint ahogy Trianon kapcsán sem hallgathatjuk el a magyar mulasztásokat. És még egy gondolat,
Hunčík Péter: Nem, nem látom…
Csáky Pál: Ez nagyon félrecsúszott elejétől fogva, s azok az emberek, akiket előbb felsoroltál, képviselőként, miniszterként egyetlen alkalommal sem hozták fel a felvidéki magyarság sorsát. Soha nem fognak értünk a tűzvonalba menni, soha nem fognak értünk küzdeni. Nagyon csendben, egy bizonyos határig be lehet őket a hátunk mögé állítani, de ne álltassuk magunkat, a mi problémáinkat nem a szlovákok fogják megoldani. Hozzátenném, az utódállamokban mindenhol jelen van a Trianon-komplexus, kilencvenkilenc százalékban a bűnjeleket szeretnék eltüntetni, s a bűnjel mi vagyunk, külhoni magyarok.
Az imént közbevetette, nem gondolja, hogy a vegyespárt ötlete hibás elképzelés volt.
Hunčík Péter: Annyiban egyetértek Palival, hogy amit felvetett, lépésről lépésre ki kell beszélni. Csakhogy az én kérdésem az,
Ha pedig tovább visszük a logikát, mikor lehetünk eredményesebbek, ha magunk terjesztjük a problémáinkat a pozsonyi törvényhozás elé, vagy pedig felsorakoznak mögénk szlovákok is? A magyar párt politikusai jelenleg jó kapcsolatot ápolnak Budapesttel, de nincsenek ott a pozsonyi parlamentben. Tehát a szlovák politikában a kutyába se vesznek minket.
Ismételten egy nézői kérdés: a jelenlegi folyamatok egyértelműen az asszimilációhoz, a teljes beolvadáshoz vezetnek. Van-e még visszaút, vagy menthetetlen a közösségünk?
Csáky Pál: Szerintem nem indokolt az ilyen mérvű pesszimizmus. Legfőképp azért, mert alulteljesít a szlovákiai magyar elit, s ez nemcsak a politikai szintre igaz, hanem a civil szférára, az értelmiségre is. Én úgy gondolom, többet kellene tennünk, társadalmi vitára, jobb önszerveződésre lenne szükség. A helyzetünk messze nem reménytelen, gondoljunk csak arra, a magyar kormány támogatásának köszönhetően milyen fejlődésen ment át az óvodahálózatunk, vagy megerősödtek az iskoláink.
Ha mi nem vagyunk tárgyalóképesek, s nem tudjuk megfogalmazni, mit akarunk, akkor gond lesz.
Hunčík Péter: A szlovák barátaimnak mindig elmondom, ti vagytok a többség, nektek kellene megtennetek az első lépést a magyar kisebbség irányába. Ugyanakkor szerintem legalább ennyire jogos kérdés, az elmúlt harminckét évben mi miért nem kezdeményeztünk hasonló lépést a romák felé? Nem lenne hatékonyabb, ha a problémáinkat úgy tálalnánk, hogy ne a magyar vagy a roma kérdést oldjuk meg, hanem általában a kisebbségi kérdést? A kilencvenes években az Egyesült Államokban rendre ilyen válaszokat kaptam, ha a kisebbségi kérdésre terelődött a szó.
Az Egyesült Államok kapcsán a kisördög ott munkál bennem, az őslakosok kérdését ők hogyan oldották meg, és vajon milyen példát vehet róluk a nyugati világ?
Hunčík Péter: Nem lesz vége ennek a beszélgetésnek…
Éppen ezért javaslom, lépjünk tovább. Csáky Pál az imént azt mondta, a felvidéki magyaroknak meg kell tudni fogalmazni magukat. Adódik a kérdés, hogyan? A felvidékiségnek ugyanis nincs történelmi hagyománya szemben például a transzilvánizmussal.
Csáky Pál: Az erdélyiségnek valóban van történelmi beágyazottsága, de idővel ez még inkább megkopik. Ami minket illet, egyelőre jóval nehezebb helyzetben vagyunk. Hozzánk és a burgenlandi magyarokhoz esik legközelebb a nyugati modernizációs minta, ami erőteljesen aláássa az identitásunkat. Gondoljunk csak bele, s ez alól egyetlen külhoni magyar közösség sem vonhatja ki magát, a digitális forradalom nemcsak előnyökkel járt, hanem láthatóan tovább atomizálta a közösségeinket. Ezzel is foglalkozni kellene. Úgy érzem, az elmúlt időszakban sodródtunk, én ebből a szempontból is nagyon sajnálatosnak tartom a 2009-es törést. Nem is az a probléma, hogy egy párt van, vagy több párt van, hanem hogy a vektorok egy irányba mennek-e vagy sem.
Arra kérném, vesszőt tegyen, ne pontot, de egy pillanatra megszakítanám. Hunčík Péter szerint mehetnek egy irányba a vektorok?
Hunčík Péter: Nézze, demokráciában nagyon nehéz egyirányúsítani a cselekvési irányokat, ugyanakkor a kisebbségi politikában nagyon sok olyan közös érdek van, amelyben egy irányba kell lépni.
Csáky Pál: Minimum azt kellene elérni, hogy a cselekvési irányok ne menjenek egymással szembe. Nem szeretnék különösebben az aktuálpolitikába belemenni, nem ezért jöttünk ma össze, de éppen ebben látom a Szövetség legnagyobb gondját. A párton belül a platformok sokszor egymással szemben határozzák meg magukat.
Közbevetném, nem lehetséges, hogy a szlovák politika éppen akkor tekint ránk partnerként, ha erőt tudunk felmutatni? Számomra úgy tűnik, a gondolkodásunkba valahol hiba csúszott.
Csáky Pál: Én ezzel teljes mértékben egyetértek.
Nem véletlenül mondom, hogy a legsikeresebb időszakunk a második Dzurinda-kormányhoz kötődik, amikor mi voltunk a második legerősebb kormánypárt.
Hunčík Péter: Erőt kell felmutatni, igen. De kérdezem, úgy kell erőt mutatnunk, hogy megfeszítjük a bicepszünket és asztalra csapunk? Vagy pedig erő alatt azt értem, hogy felkészülten, naprakész tudás birtokában állunk ki a jogainkért? Én hajlok arra, hogy a sikerhez sokkal fontosabb a szellemi erő.
A beszélgetés végén arra kérném önöket, foglalják össze, miben látják a felvidéki magyarság megmaradásának esélyeit, lehetőségeit? Mibe kapaszkodhat a közösségünk?
Hunčík Péter: Vannak olyan európai példák, amelyekből át lehetne venni sok mindent.
Kellene egy vagy több európai szintű középiskola, egy nagy üzem, egy elismert művész, aki hordozná ezt a kisebbségi státuszt, és ekörül lehetne építkezni. Amint látja, ezek mind szellemi képződmények. Száz év után ne érzelmekkel töltsük meg ezt a kérdést, hanem nagyon komoly racionális gondolkodással. Építsünk fel egy olyan modellt, ami át tud hatolni az európai közönyösségen.
Csáky Pál: Három pillért mondanék, az első, minden kisebbség érzelmi közösség. A szülő ebből a belső indíttatásból dönt úgy, hogy elviszi a gyermekét a szomszéd faluba, hogy magyarul tanulhasson. A második, kell egy intellektuális erő, tárgyalóképesnek és partnerképesnek kell lennünk a szlovákok és Európa irányába is. A harmadik, legerősebb támasz az önszerveződés.
Ha ezt a három tényezőt össze tudnánk hangolni, úgy érzem, előbbre tudnánk lépni.
Megjelent a Magyar7 2022/24. számában.
