Megpihentünk Székelyvéckén
Vannak helyzetek, mikor az ember csak a csendre vágyakozik, meghintve bájosan simogató panorámával és azzal a bizonyos genius loci esszenciával. Már jó pár napja jártuk az erdélyi szász részeket és a Székelyföldet. Tömérdek impulzus ért minket, végtelen mélységű élményputtonyunkba pakolgattuk el ezeket, de elérkezett az idő, hogy mélyebben is belebámuljunk Tündérországba. Az útiterv összeállításánál csak sejtettem, Székelyvécke záróakkordként szenzációs választás lesz erre az alkalomra.
A marosvásárhelyi szállásunktól durván negyven kilométerre, a Kis- és a Nagy-Küküllő vízválasztó dombságának északi oldalán megbúvó kicsiny falucska olyan dolgot mutatott nekünk, melyet kevés helyen tapasztaltunk eddig. Aki szereti a honismeretet az rossz hazafi nem lehet. Hiszem azt, a Kárpát-medence folyamatos megismerése, kialakíthatja bennünk azt az identitásbeli talapzatot, mely hazaszerető és egyben féltő emberré formál minket. A halk Székelyvécke mikrovilága azt az érzést hozza ki az emberből, hogy nagyszerű helyen élünk és tegyünk azért, hogy a Kárpátok koszorúja alatt ez továbbra is megmaradjon.
Keskeny és poros úton érkeztünk Székelyvéckére. Odafelé a szerencsétlen cigány kocsist kétszer is sikerült önhibánkon kívül jól összeporozni, miután megelőztük négykerekű vasparipánkkal. Jócskán benne voltunk már akkor a délutánban, éreztük a gyengülő napsugarak erejéből, hogy nem sok maradt hátra. Eredetileg a falu határában magasodó Kálvária megmászása volt a végcél, de bónuszként behuppant egy újabb kellemes meglepetés is mellé. Az online tér bemondta az unalmast, így kinyitva a szánkat egy helyi nénitől kértünk útba igazítást, melyik irányból érdemes felgyalogolni a Kálváriára. Végül kocsinkat leparkoltattuk és nekiláttunk taposni.
Soha nem fogom elfelejteni, mikor a lenyugvó nap közreműködésével, teljes megelégedettséggel állok fenn a Székely Kálvárián és Golgotán. Az odacsavargó ott döbben rá, miért vágyakozik vissza folyton-folyvást a székelyek földjére. Egyszerűen megnyugvást találsz ott, megbolondítva páratlan panorámával. Szellemi és lelki muníció a szürke hétköznaposság ellen. Mi ezt a fajta gyógymódot ajánljuk.
A Székely Golgotáról azt kell tudni, hogy tizenegy éve készült el és ez Székelyföld első székelykapukból álló keresztútja. Ezek a kapuk pedig nem új készítésűek, hanem régi, felújított kapuk és a keresztút tizennégy ilyen stációjában állnak. A kápolna dombjáról visszafelé ereszkedve érdemes a kapuk hátulján lévő szövegeket szintén elolvasni, itt ugyanis népünk történelmének fontos pillanatai vannak feltüntetve. Az Isteni irgalmasság kápolnáját a rá következő évben építették és mondhatni gyorsan, két hónap alatt készült el. Szerencsére ottjártunkkor a kápolnába betudtunk menni és ha már ott voltunk a vendégkönyvébe is megörökítettük jelenlétünket. Egyébként eredetileg kilátó volt itt, de azt átköltöztették odébb, egy közeli dombra.
A csattanó mégis az estére maradt. Már az erdélyi ottlétünkön kaptunk üzenetet a balatoni Zamárdiról érkező barátainktól, hogy ők szintén Székelyvéckén vannak és ha erre fújna minket a szél, akkor álljunk meg náluk pár koccintásra. Persze ők még nem tudták, nekünk eredetileg is szerepelt a falu az útitervünkben. Nem gondoltam volna, a nagy véletlenbe ismét találkozunk, de erre mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Így bő két év távlatából hálás köszönet a nagyszerű vendéglátásért. Anyaországiak, székelyek és felvidékiek jöttek össze, akik megvitatták a világ ügyes-bajos dolgait, miközben ütemre folyt belénk a mennyei elixír.
Hát a végére jóízűen spiccesre állítottuk magunkat, kivéve az egyikünk, aki nyilvánvalóan azért maradt ki a felesekből, mert hát valakinek vezetnie is kellett. Az éjszakát Marosvásárhelyen töltöttük, majd másnap reggel a reptéren próbáltunk életet lehelni magunkba. Indulásra készen, avagy vissza a Felvidékre.
