Lovasnak születtem – nagyinterjú a komáromi Sereghy Zoltán lovas kaszkadőrrel
Sereghy Zoltán komáromi lovas kaszkadőr, hagyományőrző harcos és a Szarvasvár Lovasudvar alapítója négy évtizede kötelezte el magát a magyar lovas hagyományok ápolása mellett. Pályája során olyan világhírű produkciókban dolgozott, mint a Herkules, a Vaják, Az utolsó királyság vagy a Borgiák, legutóbb pedig a monumentális Hunyadi sorozat csatajeleneteinek hitelességéről gondoskodott.
Az interjúra Zoltán különleges otthonában, a Szarvasvár Lovasudvarban került sor, ahol a jurta egyszerűsége és a lovak közelsége sajátos, időtlen atmoszférát teremtett. Ez a hely nemcsak számára jelent menedéket, hanem minden látogatónak, mert egy pillanatra letehetik a hétköznapok gondjait. Beszélgetőtársam szelíd, szerény ember, akitől távol áll a hírnév és a magamutogatás. Mindennapjai a lovak bűvkörében, önazonosan, a természet közelében telnek alázattal, munkával és a hagyományok iránti mély tisztelettel.
Hihetetlen atmoszférája van a Szarvasvár Lovasudvarnak. Emlékszel arra a pillanatra, amikor felismerted, hogy neked dolgod van a lóval?
Azt hiszem, ez nem köthető egy pillanathoz, inkább velem született. Gyerekkoromtól kezdve vonzódtam a lovakhoz. Állandóan lovat rajzoltam, velük játszottam, és valahogy mindig éreztem, hogy közöm lesz hozzájuk. Már hatévesen fölültettek egy pónira a Balaton partján, de akkor még nagyon féltem, mert rázott a ló, és össze-vissza dobált. Utána hosszú ideig nem kerültem kapcsolatba lovakkal, csak tizenhat évesen ültem fel rá újra. Az viszont egészen más élmény volt. Nem tudtam lovagolni, semmit nem tudtam igazán a lovakról, de valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy a ló hátán ülök. Semmi félelem nem volt bennem. Olyan érzés volt, mintha mindig is ott lettem volna.
Azt mondod, hogy lovasnak születni kell?
Igen, így gondolom. Van, aki lovasnak születik, és van, aki később válik azzá. De az igazi lovas az, akinek ez benne van a vérében.
Mitől különbözik az, aki született lovas attól, aki tanulja? Van valami, amit nem lehet elsajátítani?
Ez nehéz kérdés, de azt hiszem, van egy különleges belső vonzalom, egyfajta ősi késztetés, ami azokat hajtja, akik valóban erre születtek. Tanulni szinte mindent meg lehet, de az a belső kötődés vagy van, vagy nincs. Sok olyan emberrel találkoztam, aki nagy lelkesedéssel kezdett lovagolni, de egyszer csak elmúlt benne a vágy, és többé nem ült lóra. Az, akinél ez nem halványul el, aki egész életében érzi a vonzódást, az született lovas.
Dolgoztál már rengeteg különböző természetű lóval. Van olyan tulajdonságuk, amit saját magadban is felfedezel?
Erőt ad az a gondolat, hogy az őseink mennyi mindent túléltek és nekünk is képesnek kell lennünk rá. Vagy legalábbis a töredékére. A lovaknak van egy másik tulajdonságuk is, amivel nagyon azonosulni tudok: sokáig képesek titkolni a fájdalmat. Csak akkor veszed észre rajtuk, hogy baj van, amikor már külső jelei vannak, amikor mondjuk sántítanak. Én is ilyen vagyok, amíg bírom, addig csendben teszem a dolgom, és csak akkor látszik rajtam, ha már valóban nagy a baj.
Térjünk rá egy kicsit a filmes karrieredre. Gondolom, amikor 16 évesen először belenéztél a ló szemébe, még nem gondoltad, hogy egyszer a filmvásznon is viszontlátod majd magad.
Egyáltalán nem. Eszembe se jutott, nem is voltak ilyen álmaim, teljesen távol állt tőlem ez a világ. Aztán valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy belecsöppentem.
Hogyan történt mindez? Hogyan kerültél a kamera elé?
Tíz órát álltunk egy helyben, és amikor hozták a teát, nem tudtam felemelni a kezem, mert teljesen megmerevedett. Volt, aki hazament. Én maradtam. Aztán persze jöttek újabb lehetőségek, de az elején még nagyon nehéz volt összeegyeztetni a munkával. A filmforgatások úgy működnek, hogy este felhívnak, és másnap hajnalban már menni kell. Ez a fajta kiszámíthatatlanság nem könnyítette meg a dolgom. Ha nem tudsz menni, akkor legközelebb már nem hívnak. Az elején néhányszor sikerült elcserélnem a munkahelyi műszakomat, de aztán egyre nehezebb lett, és ha nem ment, le is kerültem a listáról. Később megszűnt a munkahelyem, és ekkor jött megint egy filmes lehetőség. Akkor már mindent megtettem, hogy bekerüljek, hiszen kellett a pénz. Az lett az első igazi filmes élményem: két hónapon át napi szinten forgattunk, mi lovasok a kaszkadőrökkel együtt dolgoztunk. Ők vitték az akciót, mi biztosítottuk a tömeget, a hátteret. Nagyon intenzív időszak volt és akkor éreztem először igazán, hogy ez tetszik, ezt akarom csinálni.
Mi fogott meg benne annyira?
Elsősorban a lovak. Mindig lóháton voltunk, és közben jó pénzt is adtak érte. Nem leszek álszent, ez is fontos volt a munkahelyem megszűnése után. De nem csak a pénz számított. Sokkal inkább az a szabadság, hogy nem egy hétköznapi munkahelyen vagyok, hanem ott, ahol azt csinálhatom, amit igazán szeretek. És persze ott van benne az időutazás élménye is. A legtöbb történelmi film valós korokat, eseményeket idéz meg. Amikor felveszed a páncélt, a huszárruhát vagy bármilyen régi viseletet, szinte átlépsz egy másik korba. El tudod képzelni, hogyan élhettek, hogyan harcoltak az akkori emberek, és mit kellett túlélniük. Ez adja meg ennek az egésznek a varázsát.
Gondolom, amikor ilyen helyzetekben vagy, szinte katonai fegyelemmel kell összpontosítanod.
Pontosan. Vannak jelenetek, ahol mindent előre kidolgoznak, de akkor is iszonyú koncentrációt igényel. Figyelnem kell a lóra, magamra, a mellettem vágtázó társakra, sokszor ötven ember vesz körül, és elég egy rossz mozdulat, egy rossz lépés, hogy valakinek sérülést okozzon a ló, vagy éppen én. Ezért állandó kontaktus kell a lóval, folyamatos figyelem. A lovak persze nem olvassák a forgatókönyvet, nekik mindent meg kell mutatni előre, hogy mire számítsanak. De van, amikor éles helyzetekben már nincs próba, és ott nincs második esély.
Előfordult, hogy teljesen kicsúszott a kezedből a helyzet?
Megjegyzem, sisakban az ember térlátása teljesen beszűkül, csak saccolni tudtam, merre járunk, miközben száguldottunk egy dombos terepen. Ő vitt, amerre akart, és csak az járt a fejemben, nehogy nekimenjünk valakinek, felboruljunk, vagy lerepüljek róla. Végül sikerült megállítanom, így szerencsére nem lett baj. És érdekes módon a következő felvételnél már teljesen együtt tudtunk dolgozni.
Szerinted mitől jó egy kaszkadőr, pontosabban egy lovas kaszkadőr?
Először is nagyon magas szintű lovastudás kell hozzá. Az alap, hogy teljes biztonsággal, ösztönösen tudj bánni a lóval. Emellett bátorság és merészség is kell hozzá, de ugyanennyire fontos a fegyelem is. Ha nincs fegyelem, nincs biztonság.
És mi a legnagyobb kihívás?
Az, hogy a ló menekülő állat. Ha pánikol, elmenekül, bármi áron. Ha van tér, ha van hely dolgozni a lóval, elő lehet venni a technikákat, amivel visszahozod. De ha nincs mozgástér, akkor nagyon nehéz. Ilyenkor marad az, hogy az ember imádkozik és bízik abban, hogy előbb-utóbb a ló megnyugszik. Mert megáll, végül mindig megáll valahol. Szerencsére olyan helyzetem még nem volt, hogy kifutott volna a világból.
Nem tanultad a kaszkadőrséget. Hogyan váltál mégis hivatalosan is lovas kaszkadőrré?
Valóban, én úgy csöppentem bele ebbe a világba, hogy előtte nem volt semmilyen kaszkadőri tapasztalatom, lovas voltam, ennyi. Aztán 2020-ban adódott a lehetőség, hogy elvégezzek egy hivatalos kaszkadőrképzést. Különböző lovas szakágakba kóstolhattam bele: díjugratás, díjlovaglás, military, terepakadályok leküzdése és persze a kaszkadőrséghez legközelebb álló trükklovaglás. Gyakoroltuk a vágtázó lóról való le- és felugrást, az elbújást, vagy akár állva vágtázást a ló hátán. Bevallom, sosem gondoltam, hogy valaha ilyesmit fogok csinálni, de annyira megtetszett, hogy talán ez lett a kedvencem.
Ráadásul mindezt ötvenévesen vállaltad…
Igen, épp akkor töltöttem be az ötvenet. Ez külön büszkeséggel tölt el, mert nyilván egy húszéves srác sokkal könnyebben megoldja, bátrabb, lendületesebb. Nekem viszont az lett a karrierem csúcspontja, hogy ötvenévesen is végig tudtam csinálni, és hivatalosan is lovas kaszkadőr lettem.
Tényleg ezt tartod a karriered csúcsának?
Ráadásul éppen a Covid idején voltunk, a képzés szünetelt, így otthon kezdtem el gyakorolni kölcsönkért lovon. Hosszú percekig győzködtem magam, s amikor végre sikerült, onnantól mintha átbillent volna bennem valami. Utána már mindent meg tudtam csinálni. Amint átlépi az ember a saját korlátait, onnantól nincs visszaút. Ezért is szeretem a filmezést, mert minden egyes forgatás, minden kaszkadőrmunka arra késztet, hogy újra és újra átlépjem a korlátaimat.
Mit tanultál magadról a filmek által? Volt, amit a forgatások közben fedeztél fel magadban?
Érdekes ez, mert sokszor automatikusan megcsinálom, amit kérnek tőlem. Ha azt mondják, menjek át a tűzön, akkor átmegyek. Nincs mérlegelés, nincs gondolkodás, csak megcsinálod. Úgy mondanám, olyasmire is képesnek bizonyulok, amit otthon, a hétköznapokban sosem próbálnék ki. És persze bennem van a vágy is, hogy kipróbáljak új dolgokat. Ilyenkor nemcsak a rendezőnek akarok megfelelni, magamnak is bizonyítok.
A filmforgatások által tanultál valami újat a lovakról? Egyáltalán lehet még neked újat mondani a lovakról?
Abszolút. A lovaglás nem olyasmi, amit egyszer csak megtanulsz, és kész. A lovaglás egy egész életen át tartó tanulás. Mindig van új ló, és bár hasonlóak, mindegyik másképp reagál, más a mentalitása. Ezért minden új ló újabb lecke, a lovastudás pedig kimeríthetetlen.
Mit mutattak neked a lovak a forgatások során?
Azt, hogy muszáj bízni bennük. Ha nem bízol a lovadban, nem fog működni a dolog. Ő pontosan érzi a rezdüléseidet, a gondolataidat, ha te félsz, ő is félni kezd. A ló mindig visszatükrözi azt, ami benned van. Ezért a lovasnak egyszerre kell határozottnak lennie és közben nagyon finomnak is. Például a Hunyadi forgatásán kapott csikóval úgy kellett bánni, mint a hímes tojással. De meg is hálálta a törődést, óriási türelemre és alázatra tanított.
Ha összehasonlítod a mostani önmagadat a 20-25 évvel ezelőtti lovassal, mi a legfőbb különbség?
A lovaglás lényege a kommunikáció, és ez elsősorban testbeszéd. A legszebb élményeim közé tartozik, amikor egy-egy lóval olyan szinten kapcsolódtam össze, hogy követte minden rezdülésemet, mint az Avatar filmben. Az „életem lovával” ezt megéltem, egyetlen apró mozdulatra fordult, megállt, indult. De a tudatosság nemcsak a nyeregben fontos, hanem a ló kiképzésében is. Régen csak felnyergeltem, és mentünk, de a filmforgatásokon sokkal magasabb szintű lovaglást követelnek meg. Ha benne akarsz maradni ebben a szakmában, képezned kell magad és a lovadat is.
És ez nyilván nem ér véget a nyeregben.
Így van. A lovaglás csak a jéghegy csúcsa. A valódi munka a mindennapokban van: etetés, pucolás, körmölés, karbantartás, állandó törődés. Ez teremti meg azt a bizalmat és kapcsolatot, amiből később a nyeregben is építkezni tudsz.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik hasonló pályára készülnének?
Azt, hogy jól gondolják meg. Kívülről nagyon csillogónak, kalandosnak tűnik, de ez egy rendkívül bizonytalan szakma. Ha van film, van munka, ha nincs film, nincs bevétel, erre nem lehet hosszú távú megélhetést alapozni. Ráadásul mindig ott a sérülés veszélye is. Nem véletlen, hogy a legtöbb kaszkadőr valamilyen sportmúlttal érkezik, hiszen kell a fizikai állóképesség és a bátorság is.
És ha valaki a lovakkal szeretne komolyabban foglalkozni?
Ahhoz sok türelem és kitartás kell. A ló nem olyan, mint egy motorbicikli, amit beteszel a garázsba télre, aztán tavasszal előveszed. A lovak napi szintű törődést igényelnek, a lovaslét egész embert kívánó életforma.
Mit kaptál a lovaktól, mivel gazdagítottak téged?
A lovak gyakorlatilag az életemet adták. Mindent nekik köszönhetek. Nagyon nehezen tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Biztos túl lehetne élni valahogy, de ameddig bírom, ameddig erőm van hozzá, addig a lovakkal akarok élni és dolgozni.
CV:
Sereghy Zoltán 1970-ben született Komáromban. Az 1990-es évek eleje óta aktívan foglalkozik a lovas hagyományok megőrzésével és továbbadásával. 1996-ban vásárolta meg első Kassai-íját, majd csatlakozott a Csallóközi Lovasíjászokhoz, akik meghonosították a Felvidéken a Kassai-féle lovasíjászatot és az első versenyek szervezői voltak. 2004-ben saját csapatot alapított, amelynek azóta is a vezetője. 16 éve rendszeresen szervez versenyeket, valamint 10. századi csatajelenetekben mutatja be a honfoglalás kori lovas harcmodort.
Megjelent a MAGYAR7 34. számában.
