Leporolt históriák: Halál a Szajna partján
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés sok magyar számára új szellemi, politikai és gazdasági távlatokat nyitott. Voltak viszont olyanok is, akik elérkezettnek tartották az időt az ország állapotának vizsgálatára és a feltárt problémák megoldását sürgették. Közéjük tartozott a Selmecbányához közeli Szentantalon született Grünwald Béla (1839–1891) is, aki miután Besztercebányán leérettségizett, a pesti a bécsi, a párizsi, a berlini és a heidelbergi egyetemen jogot tanult, majd ügyvédi oklevelét megszerezve még néhány hónapig francia földön és Belgiumban utazgatott.
1865-ben tért vissza Magyarországra és az 1867-es kiegyezést követően politikusi pályára lépett. 1868-ban Zólyom vármegye főjegyzője, majd 1871-től alispánja lett. 1878-tól egészen haláláig Besztercebánya képviselőjeként ült a törvényhozás padsoraiban, de kormánypártiból előbb független lett, majd a Mérsékelt Ellenzék tagjaként vívta egyre magányosabban politikai harcait. Elsősorban a magyarországi közigazgatás és a nemzetiségi kérdés foglalkoztatta. A közvélemény figyelmét először a Felsőmagyarországi levelek a magyar nemzetiséghez címmel a Reform folyóiratban 1872-ben közreadott cikksorozatával hívta fel. Ebben már megjelenik az a problémakör, amely a továbbiakban központi helyet foglal el tanulmányaiban, cikkeiben, könyveiben.
Grünwald úgy látta, hogy a magyarság fokozatosan teret veszít saját hazájában és nem látja azt a veszélyt, amelyet az országban élő nemzetiségek jelentenek számára.
Különösen az ország északi területein élő szlovákokkal foglalkozott, akiknek a vezetőiről (az evangélikus papokról, a három szlovák gimnázium oktatóiról, a Matica Slovenská munkatársairól stb.) határozottan azt tartotta, hogy a pánszláv eszmék terjesztői és a magyarok és a magyar államiság ellen fordítják a szlovákokat. Bírálta az ország vezető politikusait, hogy miközben alaposan ismerik számos európai ország belviszonyait, az ott működő pártokat, a közvélemény-formáló embereket, addig Magyarország nemzetiségek által lakott területeiről, az ott uralkodó állapotokról fogalmuk sincs. Grünwald nemcsak a figyelmet kívánja felhívni a szlovákokra, hanem megoldást is kínál az általa érzékelni vélt fenyegetés eliminálására. Mindenekelőtt azt szeretné, ha a szlovák értelmiségieket magyarbaráttá, sőt magyarokká tennék. Érdekes példát is felhoz: Elzász és Lotaringia németjeit, akik nagyon jól érzik magukat Franciaországban és nem vágynak arra, hogy a tartományuk Németországhoz tartozzon. A szlovákság számára is ezt a megoldást tartaná ideálisnak, ennek egyik leghatékonyabb módja a szlovák középiskolák hungarofil szellemben történő átalakítása, illetve a pánszláv eszmék hatása alá került tanárok félreállítása lenne.
1888-ban jelent meg közel 600 oldalas munkája, A régi Magyarország 1711-1825, amelyben az ország hanyatlásának okait keresi.
Ez a mű meghozta számára az akadémiai levelező tagságot is, de történészként a szakma sohasem fogadta be. Élete utolsó éveit magánéleti és egészségi problémák is keserítették, lelkileg meghasonlott, ezért 1891-ben Párizsba utazott, hogy ott új erőt merítsen. Ehelyett még nagyobb letargia lett úrrá rajta és 1891. május 4-én a Szajna partján főbe lőtte magát. Előtte még táviratban értesítette pártjának elnökét, Apponyi Albertet, hogy „Grünwald Béla Párizsban meghalt.” Apponyi fogalmazta meg Grünwald sírkövének a szövegét: „Itt nyugszik Grünwald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola.” A francia kőfaragó azonban tévedésből – afféle freudi elszólásként – az „álomeszme” szót véste oda.
