Leporolt históriák: Az udvari bolond új ruhája

A császári címet tulajdonképpen férje, I. Lotaringiai Ferenc viselte, miután őt 1745-ben a Német-római Birodalom császárává választották. Persze a Habsburg Birodalom tényleges uralkodója Mária Terézia volt, ami végeredményben császári férjének megfelelt. Az uralkodónő magyarországi politikáját felemás módon ítélhetjük meg. A negatívumokat valahogy ritkábban emlegetik, pedig azzal, hogy a Bánátban nem engedte a török hódoltság idején kihalt magyar népesség megújítását, és helyükre németeket és románokat telepített le, valamint azzal, hogy közel fél millió románt engedett be Erdélybe a Regátból, jelentősen megváltoztatta a térség etnikai összetételét. Pedig az osztrák örökösödési háború kitörésekor a magyar karok és rendek az 1741-es pozsonyi országgyűlésen végül a nehéz helyzetbe került királynő mellé álltak. Ekkor hangzott el a híres „közfelkiáltás”: Vitam et sanguinem pro rege nostro! – Életünket és vérünket királyunkért! 

Ezt követően megkezdődött a felkészülés a poroszok elleni háborúra és talán ekkor esett meg, hogy a királyi biztosok megjelentek valamelyik magyar nemes udvarházánál, hogy zabot vételezzenek a seregnek. A nemes azonban felháborodva elutasította a követelést. „Azt már nem, arra a lovaimnak is szükségük van!” Az egyik hivatalnok emlékeztette a magyar urat a pozsonyi országgyűlésen tett fogadalomra: „életünket és vérünket”. De még be sem fejezhette, már jött is a határozott válasz: „Életemet és véremet, igen, de zabot? Azt már nem!”

A következő történetnek már Mária Terézia és a búcsúlátogatásra érkezett velencei követ a főszereplője. Troni lovag egyebek között ezt mondta: „Felség, szomorú szívvel távozok, mert bár hosszú időn át voltam felséged udvarában, mégis anélkül megyek el, hogy felségedet valóban ismerném.” Mária Terézia meglepődve kérdezte: „Miként értsem ezt, követ úr?” A velencei követ erre bevallotta, hogy rendkívül rövidlátó, de nem mert szemüvegben megjelenni a fogadásokon. Az uralkodó erre felszólította, hogy vegye csak elő a szemüveget és nézze őt addig, ameddig csak szeretné. Mire a diplomata felvette a szemüvegét és ezt mondta: „Csinos, Istenemre, nagyon csinos.” 

A császárnénak volt egy Szentgyörgyi nevű udvari bolondja, aki egyszer arra kérte az uralkodót, hogy tisztségéhez „méltó” ruhát csináltathasson magának. Mária Terézia egy száz forintról szóló utalványt állíttatott ki számára, még le is pecsételte. Szentgyörgyi megkérdezte: mi az a két kerek valami az egyes után? „Semmiség, csak afféle cifraság” – hangzott a válasz. Szentgyörgyi ezután ugyanazzal a tintával még három nullát írt a kettő mellé és ezzel állított be a szabóhoz. A százezres összeget látva természetesen a mester egy pazar ruhát varrt az udvari bolondnak, teletűzdelte aranydísszel és drágakövekkel. Szentgyörgyi ebben az öltözékben jelent meg a királyi ebéden és nagy tetszést aratott. Az uralkodó azonban nem sokáig mosolygott, mert a szabó hamarosan megjelent a százezres számlával. A fogát szívta, de ki kellett fizetnie az összeget, majd azonnal maga elé hívta az udvari bolondot: „Hogyan mertél a száz forintból százezret csinálni?” – förmedt rá. Szentgyörgyi azonban nyugodtan válaszolt: „Felséges asszonyom, megkérdeztem, mik azok a kerekek ott az egyes után, és azt mondtad, hogy csak afféle cifraságok. Ezért, hogy még tarkább legyen, bátorkodtam én is egy kicsit megcifrázni.” Mária Terézia erre elnevette magát és megbocsátott az udvari bolondnak.