Leltár és zárójelentés
A múlt évi Trianon-centenárium alkalmából számos figyelemre méltó összegző kiadvány látott napvilágot. Ezek sorába tartozik a Magyar Orvostörténelmi Társaság alig néhány hete megjelent tanulmánygyűjteménye, a Trianon és a magyar közegészségügyi szolgálat.
Amikor számba vesszük az országcsonkítás veszteségeit,
talán nem is gondolunk hamarjában azokra, akik a harcterekről megnyomorodva, sokféle betegségtől gyötörve igyekeztek haza, és remélték, hogy legalább megfelelő orvosi ellátásban részesülhetnek, ha már ilyen áldozatra kényszerültek.
Többnyire csalódniuk kellett, hiszen az elfoglalt területekről a sok százezer menekült között orvosok és más egészségügyi dolgozók is nagy számban akadtak, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni az új hatalomnak.
Azt is megszámolták, hogy
a történelmi Magyarország 140 ezernél is több kórházi férőhelyéből alig 40 ezer maradt.
A kötetben orvosok, orvostörténészek veszik számba a veszteségeket, de mindazt az erőfeszítést is, amivel az anyaország igyekezett helyreállítani a szétzilált egészségügyet. Kétségtelenül sok fontos és érdekes tényről olvashatunk ebben a 150 oldalas könyvben, de számunkra talán a legizgalmasabb az a két tanulmány, amelyet jeles orvostörténészünk, dr. Kiss László jegyez.
Az egyik a pozsonyi Erzsébet Egyetem Orvosi Karának hosszú vajúdásáról és rövidke életéről szól. Százéves „fájdalmas csoda” című írását egy Karinthy-idézettel indítja:
Kiss doktor hozzáteszi:
1918 őszén egy pillanatra úgy tűnt, valamiképp rendeződik a helyzet. Ekkor azonban színre léptek a cseh legionáriusok, és 1919 januárjától már ők voltak Pozsony véreskezű urai.
Az új hatalom a tüntető tömegekbe is lövetett, és a sebesülteket a még létező egyetem orvosi intézményeibe szállították, ahol igyekeztek segíteni rajtuk.
De magán az egyetemen már senki nem tudott segíteni, hiába fogadkozott Masaryk elnök, hogy megmaradhat. Mire eljött 1919 ősze, az egyetemet bezárták, tanárait elüldözték.
Az új országban maradt magyar orvosok helyzete sem volt könnyű. Kiss László másik írásából („Megfogyva bár, de törve nem”) megtudjuk, hogy
a cseh és a szlovák kollégák által létrehozott szakmai szervezetekből eleve kizárták a magyar és a német nemzetiségű doktorokat, így ők idővel arra kényszerültek, hogy önmagukat szervezzék meg.
Ebben nagy érdemei voltak a jeles pozsonyi orvosnak, Limbacher Rezsőnek (1872–1947), Peéry Rezső édesapjának, akinek sokoldalú munkásságáról sajnos csak kevesen tudnak, a felvidéki magyar és német orvostársadalom megszervezése érdekében kifejtett igyekezetéről pedig szinte semmit.
