Látod? Nem látod? Na látod!
Éreztük-e már valaha, pontosabban tudatosítottuk-e, amikor egy képesség vagy tudás elsajátítása után, annak birtokában már szinte nem rémlik, milyen volt azelőtt? Amikor nem is értjük, valami hogy nem volt evidens.
Létezik egy mítosz európai felfedezők „láthatatlan hajóiról”. A történet szerint, amikor a hajók megközelítették az észak-amerikai partokat, az indiánok látszólag nem vették észre a fene nagy monstrumokat, mintha egyszerűen nem látták volna meg őket. Mi lehet erre a magyarázat? Platóni szóhasználattal élve, a tudatukban annyira nem volt meg a hajó ideája, hogy mintegy „átnéztek” rajta.
Ezt meglehetősen nehéz elképzelni, de talán csak a hajó mérete és az emberi elme korlátai miatt. Mint ahogy Luke Skywalker is „rendben volt” egészen addig, amíg Yoda kövek mozgatására kérte az erővel, ám amint a járművét kellett volna kiemelni a mocsárból, elhangzik az ikonikus párbeszéd, ami szabad fordításban valahogy így hangzik: „Mester, más dolog köveket mozgatni és más ezt kihúzni innen. – Nem! Nem más! Csak te gondolod, hogy más. El kell felejtened, amit eddig hittél.” S hogy a valóság értelmezése, annak relativitása milyen mértékben egyéni tudatunk szűrőjén múlik, annak egyik jó példája a manapság trendinek számító „when you see it”, azaz „amikor észreveszed”, vagy „amikor meglátod” jellegű, közösségi hálón gyakran fellelhető posztok és optikai illúziók.
Vélhetően legtöbbünknek volt már hasonló jellegű tapasztalata, amikor is keresgélünk percekig, hunyorítunk, majd kaméleon módjára próbáljuk egymástól függetleníteni szemgolyóinkat, s hirtelen: „Heuréka!” Meglátjuk, amit onnantól kezdve pedig már képtelenek vagyunk nem (meg)látni többé.
Ezenkívül az is a javunkat, mondhatni érdekünket szolgálja, ha bizonyossággal vallhatjuk a 2+2=4-et, amennyiben tovább szeretnénk haladni a másodfokú egyenletek irányába. Csakhogy! Amennyire ezen automatizmusok előnye vitathatatlan, úgy meglehetősen komoly hátrányai is vannak. Ha ezt nem tudatosítjuk, törvényszerűen falakba fogunk ütközni.
Itt az ideje előhúzni a múltkori fejezetben tárgyalt „bot két vége” tanát a további példák szemléltetése végett. Amennyiben nem abszolút fogalmakban gondolkodunk, hanem egy tengely mentén helyezzük el az egyes megnyilvánulásokat, érdekes következtetésekre juthatunk.
Ha jobb oldalra kanyarodok, nem pusztán az történik, hogy eldöntöttem, melyik irányba haladok tovább; egyben azt is kizártam, hogy rálássak a bal oldali utcában zajló folyamatokra és fordítva. Egy döntés, egy ítélet, s az azzal való azonosulás automatikusan kizárja annak lehetőségét, hogy az ellentétjét megismerjük. Minél szilárdabb az azonosulás, annál inkább meggyőződéssé válik, minél mélyebb a meggyőződés, annál könnyebben vezet fanatizmushoz. A fanatizmus pedig katasztrofális következményekkel járhat az egyén szintjén, ám komoly tömegekben akár kollektív világégést is eredményezhet (ahogy arra napjainkban egyre több jel mutatkozik).
Természetesen, mint mindig, most is a tudatosodás. Az pedig nem igazán megy önismeret és lélektan nélkül, befelé figyelés nélkül. Amíg nem ismerjük meg jobban magunkat, illetve nem kezdjük elsajátítani az integrál gondolkodási módot vagy tudati struktúrát (egy következő írásunk témája), addig, szerény véleményem szerint, nekünk befellegzett. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű! Inga-effektus módjára, immáron évszázadok, évezredek óta csapódunk faltól-falig egyre nagyobbakat puffanva, mégsem tanulunk a hibáinkból. Pusztán bálványainkat cseréljük le.
Ezekre a kérdésekre pedig nem lehet másként választ kapni, mint hogy visszavonjuk a projekcióinkat (kivetítéseinket), s elindulunk befelé. Az igazán ironikus számomra, hogy sok esetben az ember ezt a témát azért távolítja magától, mert magát alapvetően racionálisnak, pragmatikusnak véli, s a „befelé út” túlságosan „spirinek” hangzik. Pedig a psziché tájain legtöbbször pont ugyanazok a törvényszerűségek vannak, mint a külső világban. Ok-okozat. Ha lefejelem a falat, fájni fog.
A különbség talán annyi, hogy ezeket az összefüggéseket befelé jóval nehezebb nyakon csípni, s az okozat (legtöbbször) időben jóval később jelentkezik például egy betegség, sorscsapás vagy megromlott emberi kapcsolatok formájában.
A lecserélt bálványaink kapcsán még egy gondolatmenetet hadd említsek a végére! Egyik kedvenc példám a bot két végére: vallás és tudomány. Kelet és Nyugat. Valóban azt gondoljuk, hogy az egyik jobb a másiknál? Mindkettő emberi találmány. Mindkettőt kiforgatták lényegükből emberi érdekek mentén, míg egyik a boszorkányüldözésekben, keresztes hadjáratokban és térítésekben szedte és szedi áldozatait, addig a másik saját maga antitéziseként dogmatizálódott legalább annyira, mint elődje, aki azt hozza ki tudományos igazságként, amire megfizették, mert az új tudomány és fehér köpeny az Isten, miközben a fene nagy tudománya egyik „legnagyobb” vívmánya az atombomba úgy himbálódzik fejünk felett napi szinten, mint Damoklész kardja…
Eközben a nagybetűs Tudomány, ugyancsak levetkezi arroganciáját, meglátja korlátait, s végül megtalálja Istent. Érdekességként jegyzem meg, hogy a CERN kutatói között ez egyáltalán nem ritka. Amíg a kettő szintézise nem valósul meg, rójuk ugyanazokat a köröket, egyre nagyobb kilengéssel, miközben érdekcsoportok újra és újra eljátsszák az „oszd meg és uralkodj” immáron végtelenül unalmas drámáját.
S hogy Popper gondolataival zárjam soraim: az igazán nagy probléma az, hogy Krisztus óta eltelt kétezer év, a technológiánk mára pillanatok alatt képes lenne elpusztítani a civilizációt, míg az emberi tudatosság ugyanennyi idő alatt szinte nem változott semmit. Vagy ahogy Ben bácsi mondta: „A nagy erő nagy felelősséggel jár!”
Tiszta szívből kívánom mindannyiunknak: lássuk már meg végre azt a fránya hajót!
Megjelent a MAGYAR7 44. számában.
