Lacza Tihamér hatezredik cikke
Lacza Tihamér, szerkesztőségünk doyenje abból az alkalomból is szerepel a MAGYAR7 hasábjain, hogy kiszámítottuk, a február 14-én megjelenő lapszámunkban közölt írása vélhetően a 6000. munkája. Természetesen stílusosabb lett volna, ha ez az interjú tavaly november 29-én jelenik meg, amikor is kollégánk a 75. születésnapját ülte, de most sem maradunk apropó nélkül, hiszen Tihamér pár napja megkapta a Csemadok Gyurcsó István-díjat.
Eddigi munkásságod sokrétűségét mutatja, hogy az életrajzod nagyon sok helyen olvasható. Mindegyikben benne van, hogy miután a prágai Károly Egyetemen vegyészdiplomát szereztél, első munkahelyed három évig a Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézete volt. El tudnád ezt most nekünk röviden magyarázni?
Természetesen elmagyarázom, de előtte el kell mondanom, hogy ha megkérdezték volna, pályakezdő kutató vegyészként mivel akartam volna foglalkozni, akkor nem a polimereket választottam volna, hanem inkább a növényi anyagokat szerettem volna vizsgálni, csak hát ilyen kutatások akkor Pozsonyban nem folytak. A Polimer Intézetbe úgy kerültem, hogy az egyik részleg vezetőjeként ott dolgozott régi ismerősöm és barátom, dr. Szőcs Ferenc, akivel találtunk közös kutatási pontokat. A polimerekről legegyszerűbben azt tudom mondani, hogy a hétköznapi életben nagyon sok helyen fordul elő, elég, ha csak a bakelitet, a PVC-t vagy a házak szigetelésénél használt polisztirolt említem. Hogy őszinte legyek, engem különösebben nem vonzott ez a szakterület, ezért a másik szenvedélyem, az írás végett pályaelhagyó lettem.
Ahhoz képest, hogy 1975-ben elhagytad a szakmát, eléggé naprakész vagy kémiából is.
A kémia egy olyan tudományterület, ahonnan sok irányba vezet az út.
Melyik volt ez a könyv?
A Kalandozás a tudományok történetében. Dr. Bredár Gyulától, prágai tanár barátomtól kaptam kölcsön azzal, hogy ha nagyon tetszik, akkor nem kell visszaadnom. Hát, azóta is ott van az én könyvtáramban… És még valakit hadd említsek meg, akinek nem a könyvei, hanem a televíziós előadásai tettek rám mély benyomást. Ő volt Öveges professzor, Öveges József. Annyira érdekesen mutatta be a kísérleteit, hogy a faluban még az utcai focit is abbahagytuk, csak hogy a műsorait meg tudjuk nézni. Elég volt, ha csak anyám kiszólt az ablakon „Gyerekek, Öveges van a tévében!” Akkor még ilyen világ volt. Sokszor azon veszem észre magam, hogy mestereim egyes stílusbeli megoldásait én is használom. A maguk stílusával megtanítottak fogalmazni, gondolkodni. Hogy nem szabad túlfecsegni a témát még akkor sem, ha sokat tudunk róla.
Ahogy így hallgatlak, az a benyomásom, nem okozott nagy megrázkódtatást, hogy a klasszikus tudósi pályát a tudománytörténetre és az írásra cserélted.
Attól tartok, a szerteágazó érdeklődésem miatt nem is tudtam volna magamat elkötelezni egy olyan munka mellett, amely hosszan tartó vizsgálódást igényelt volna, s ahonnan más témák irányába már nem nagyon lehetett volna kitekinteni. Egy idő után pedig megjelent az életemben a művészet, mint téma. A kíváncsiságom mindig a művek mögött lévő emberre is irányult, az alkotót is meg akartam mindig mutatni. Hogyan gondolkodik, hogyan látja a világot, és hogy mi a fontos számára a világból.
Persze, odaírtam még zárójelben, hogy egy dolgot nem javasolnék, hogy újságírói szakra jelentkezzen. Ott megtanítják sajtótörténetre, de nem biztos, hogy olyan tudásra is szert tesz, amit majd hasznosítani tud. Ha van tehetsége, az úgyis előjön; ha pedig nincs, akkor hiába az újságíró szak is.
Ha Lacza Tihamér munkásságát nézzük, akkor előbb-utóbb megerősödik az a benyomásunk, hogy egy polihisztorral állunk szemben. Hogy tehet szert az ember olyan tudásanyagra, mint te?
Nincs recept, talán annyi, hogy korán kell kezdeni, akár már az óvodás korunkban. Persze ez csak vicc, viszont az általános iskolában nekem már nagy kedvencem volt Verne Gyula. Aki ismeri a műveit, az tudja, hogy abban nemcsak kalandok és érdekes szereplők vannak, hanem sok földrajzi és biológiai ismeret. Ugyanígy szerettem a padlásunkon talált régi lexikonokat. Gimnazistaként a szünidőben végzett munka bérének egy részét már a Természettudományi Lexikon egy-egy kötetére költöttem. Kiváló alkalom az ismeretek bővítésére a könyvírás is. Miközben írok egy könyvet, sok új információval kerülök kapcsolatba. Mostanában viszont már azt veszem észre, hogy a nevek nehezebben jutnak az eszembe. Kedvenc színésznőm, Sandra Bullock nevét például úgy tudom megjegyezni, hogy apám nevére gondolok, akit Sándornak hívnak, és erről eszembe jut a Szandra (nevet). Itt jegyezném meg, hogy a könyvet még mindig jobb forrásnak tartom, mint az internetet. Elsősorban mert egy felelősebb munka eredménye, meg hát a neten is jelen vannak a nemzeti sajátosságok. A Wikipédia angol szócikkeiből kiviláglik, hogy mindent az angolok csináltak. A franciák már tudnak az angolokról és a németekről is, a németek azok, akik mindenkiről tudnak, legalábbis ott, nyugatabbra. Az, hogy aztán keletebbre mik történtek, azt már csak a csehektől, a lengyelektől, a magyaroktól tudja meg az ember.
Arról vezetsz valamilyen nyilvántartást, hogy a kezdetektől napjainkig hány cikket írtál?
És aztán sok helyre bedolgoztam szerkesztőként, lexikonokba szócikkek írójaként vagy különböző adatbankokba, lajstromokba. Egy ilyen összesítő kétkötetes munkát én magam is írtam, A tudomány apostolai címmel, ami a Felvidéken működő, itt született vagy éppen ide meghalni érkező tudós embereket vette számba. Több mint két és fél ezer név szerepel ebben is, települések szerint elosztva.
Maga az írás, mint technika, az könnyen megy, vagy sokáig kell kérlelned magad, hogy az írásba belekezdj?
Kezdő újságíróként voltak ilyen gondjaim. Felkeltem reggel négy órakor, írógéppel dolgoztam, szerettem tiszta, javításoktól mentes kéziratokat leadni, hogy a lektorok, a szerkesztők idegeit kíméljem, így aztán elég sok papírgombóc összegyűlt körülöttem addigra, amíg egy cikket megírtam.
1975-ben, amikor eldöntötted, hogy az írásból fogsz megélni a kutatás helyett, Csehszlovákiában éppen a kommunista normalizáció időszakát éltük. Ez nagyon határozott ideológiai profilt jelentett a sajtó számára is. Azzal, hogy a művelődés- és tudománytörténetet választottad, egyben csökkenteni akartad a kockázatát, hogy a politikai elvárásokhoz kelljen igazodnod?
Nem volt tudatos, ezek a témák érdekeltek, ezzel szerettem foglalkozni. A Hét szerkesztőségében Varga János főszerkesztő szinte „kibérelte” magának a vezércikk rovatot és letudta a pártállam irányába a „tiszteletköröket”. Ennek a leosztásnak nagyon örültünk. A következő főszerkesztő, Strasszer György sem volt az a hajcsár típus, meg aztán bennünket inkább ún. zsurnál kritikusoknak tartottak, nem mi voltunk azok, akik a kultúra, a művelődés vagy az irodalom ideológiai arcélét meghatároztuk. Talán nem is tartottak bennünket túl nagyra ebbéli pozíciónkban, bár jómagam az irodalommal már egyetemista koromban folyamatos és közeli kapcsolatba kerültem, főleg az Arcok és vallomások sorozatnak köszönhetően, elsősorban a 20. századi magyar irodalom terén. Az irodalomkritikai munkáim során is az embert kerestem a művek mögött.
Említetted, hogy a művek mögött a szerzőt is keresed, azt is meg szeretnéd a munkáidban mutatni. Szükséges ez, hogy ne csak a műre koncentráljunk, hanem a konkrét szerzőt, annak minden gyarlóságával együtt is bemutassuk? Nem illúzióromboló ez sokszor?
Vannak olyan életművek, amelyek a szerző konkrét ismerete nélkül nehezen magyarázhatók. Ilyen például Dosztojevszkij, akinek az apját az orosz muzsikok megölték, ő maga pedig az akasztófa alatt kapott kegyelmet, s bizonyos elemek átkerültek a műveibe. Ha ezeket nem tudod róla, akkor vagy csodálkozol, vagy csak nem érted.
Munkáidban mindig a társadalom kreatív, értelmiségi rétegével kerültél kapcsolatba. Mi a tapasztalásod, ezek az emberek tudatában vannak annak, hogy munkájuk milyen hatással van a társadalomra? S ezen belül a természettudományos értelmiség viszonyulása érdekelne különösen. Őket is érdeklik a társadalmi összefüggések vagy inkább csak a konkrét tudományos témára fókuszálnak?
Azt előrebocsájtanám, hogy nemcsak az értelmiségi réteggel, hanem egyszerű parasztemberekkel is sokat beszélgettem munkám során, akik nem kevésbé okosak. Nem voltak értelmiségiek, de irigylésre méltó a bölcsességük; azaz nem az olvasottság a fő szempont, hanem, hogy az adott illető hogyan látja a világot, hogyan gondolkodik. Visszatérve a kérdésedhez, három nagy kategóriáját látom az értelmiségi rétegnek. A művészembereket, illetve a műszaki és természettudományok, valamint a társadalomtudományok területén tevékenykedő embereket. Ha a művészekkel, az írókkal most nem foglalkozunk, kijelenthetjük, hogy a két nagy csoport egzakt, illetve olykor kevésbé egzakt módon közelít egy-egy problémához.
Bár sok mindenben nagyon tudunk ártani a természetnek, annyira még nem vagyunk, hogy a klímaváltozás ellen azokkal az eszközökkel harcoljunk, amelyeket most ránk akarnak erőltetni. Hiszen egy-egy vulkánkitörés alkalmával annyi szén-dioxid kerül például a légkörbe, amit a világ összes autója nem képes egy év alatt produkálni. Most akkor tiltsuk be a vulkánokat? Sokan viszont nagyon leegyszerűsítik az eseményeket, így fordulhat elő, hogy kiáll egy svéd lányka, aki elkezdi mondani a gondolatait és az egész világ hasraesik előtte. Közben persze gyárak, iparágak mennek tönkre, s mi sem jövünk ki jól ebből, pusztán azért, mert a természettudományok és a társadalomtudományok művelői nem tudnak szót érteni egymással. Egészen másként látják a helyzetet a társadalomtudósok, akik már vélhetően elfelejtették, hogy mit tanultak biológiából a középiskolában, és nem vesznek figyelembe olyan tényeket, amelyekkel a természettudományos műveltségű ember tisztában van. A válaszom lényege, hogy bizonyos helyzetekben a társadalomtudósoknak többet és jobban oda kellene figyelniük a témában jártasabb, felkészültebb természettudósokra.
Térjünk vissza csendesebb vizekre. Kisiskolás korod óta bújod és vásárolod is a könyveket, vélhetően egy óriási könyvtár állhat mögötted.
Manapság már kevesebb könyvet vásárlok. Egyetemista koromban jó stipendiumot kaptam, mert jó diák voltam (nevet), nem jártam kocsmázni, tehát a lakbérem, a menzám és a villamosbérletem kifizetése után is maradt pénzem, így már prágai diákként is ezernél több könyvem volt. Később, már Pozsonyban, főleg az antikváriumokat jártam, és rengeteg könyvet vásároltam. Tíz éve költöztünk el Pozsonyból, s csak akkor döbbentem rá, hogy mekkora gond lesz ezt a sok könyvet elszállítani. Nem tudom a pontos számot, de 8-10 ezerre taksálom a saját könyvtáramat. Ehhez megörököltük feleségem szüleinek a könyvtárát, amely újabb tízezer könyv. Iszonyatos mennyiség a kettő együtt, így aztán már nem nagyon vásárlok mostanában könyveket.
Az utóbbi évek, évtizedek során folyamatosan kapod a különböző díjakat és elismeréseket.
Azért ne túlozzunk, hogy folyamatosan, meg hát nem is ez ösztönzi az embert, bár kétségtelen, hogy minden egyes elismerés jólesik. Legutóbb a Gyurcsó István Közművelődési Díjat kaptam a Csemadoktól.
Ezt, akárcsak a Gyurcsó-díjat, azért tartom fontosnak, mert nagyon lényeges, hogy felvidéki díjak is legyenek, akárcsak felvidéki díjazottak. Így említhetem Palást község díját is, amelyre szintén nagyon büszke vagyok.
A díjakkal kapcsolatos téma az életjubileum is. Tavaly novemberben voltál 75 éves, azaz még 25 éved van a százig. Min dolgozol, mik a terveid?
Ah! (nevet) Én már leginkább azt szervezem, hogy lehetőleg még jó pár évig örülhessek az unokáimnak. Van azonban néhány téma, ami izgat, amelyeket meg is kellene írni.
Melyek ezek?
Az egyik, hogy meg kellene írni azoknak a növényeknek a kultúrtörténetét, amelyek fontos szerepet játszottak az emberi civilizáció történetében, illetve ebben lenne a botanikának, mint tudományágnak a története is. A másik téma, ami még inkább izgat, sőt, már a könyv tartalomjegyzéke és a címe is megvan: Fejezetek Gaia naplójából. Gaia a Föld istennője a görög mitológiában, és Lovelock angol tudós elmélete szerint Gaia, azaz a Föld maga egy nagy élőlény, amely önmagát szabályozza és működteti.
Ez nagyon érdekes, ezt vedd előre! A növényes is érdekes, de az egy szűkebb körnek inkább.
Ahogy fentebb említettem, a növények mindig is közel álltak hozzám. A gimnáziumban kiállítást rendeztek a növénytablóimból. Ma is szívesen járom a természetet, és ha a környéken lennének, akkor gombákat is szednék…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/7. számában.
