Két nemzet hőse: Kmety tábornok
Kétszáztíz évvel ezelőtt született az 1848–1849-es szabadságharc egyik kiváló tábornoka, Kmety György. Önálló hadosztályparancsnokként az 1849. évi nyári hadjáratban brillírozott, Csornánál győzött a császáriak ellen, s a főhadszíntér utolsó összecsapását is ő vívta ellenük. A haláláig agglegény Kmetyben a törökök Iszmail pasát, a karszi erőd védőjét tisztelik, így két nemzet is hősei között tudja Felső-Magyarország fiát.
A magyar, vagyontalan polgári családból származó Kmety György 1813. május 24-én született a Gömör vármegyei Felsőpokorágyon. Evangélikus lelkész atyját ötéves korában vesztette el, így édesanyjával és bátyjával Nyíregyházára költözött. „Szilaj, pajkos természete” miatt sok gond volt vele, késmárki gimnáziumi évei alatt „tanulmányait inkább az iskola falainak kerülésével gyarapította”. Pál bátyja nem tudott mit tenni, ezért javíthatatlannak vélt öccsét katonának adta, aki 1833-ban öltötte fel magára a császár kabátját. A világoskék hajtókás, fehér gombos győri császári-királyi 19. Hessen-Homburg-sorezred állományában volt közvitéz, majd levetkőzve a tanulás iránti ellenszenvét, „kezdé a katonai tanulmányokat sajátjává tenni, s vas szorgalma, ügyessége, alkalmazása megtermé gyümölcsét”: 1840-ben hadnagyi, 1847-ben főhadnagyi rangot kapott és rátermettsége révén többnyire segédtiszti beosztásokat töltött be.
A ’48-as márciusi forradalom idején ezredével Modenában állomásozott. A magyar hadügyminisztérium közbenjárására 1848. október 1-jén helyezték át a Délvidéken harcoló 19/III. sorgyalog-zászlóaljhoz. Október 16-án a pozsonyi 15. honvédzászlóaljhoz nevezték ki századosul. Két hét múltán megkapta őrnagyi sarzsiját és átvette a győri 23. honvédzászlóalj parancsnokságát. Csapatteste élén volt jelen a schwechati csatában, s beosztották a Feldunai hadsereg állományába. A császári fősereg decemberi támadásának idején alapozta meg hírnevét a határ menti harcok során. December 16-án lépett elő alezredessé, 1849. január 5-én Vácott nevezték ki dandár-, majd február 15-én hadosztályparancsnokká. Tudvalévően „Görgey Kmethyben (sic!) sokat bízott, tehetsége, akarata s hősi elszántsága, valamint személyéhez való ragaszkodása teljes bizalmát nyerték meg, s azért mindig önállólag működteté.”
A tavaszi hadjárat idején a hatvani ütközetben vállalt szerepet, majd április 6-án az ő hadosztálya vívott előőrsi összecsapásokat a máriabesnyői kolostornál. Április 10-én kapta meg ezredesi rangját és a VII. hadtesttől kikülönített hadosztályával Pest északi határában, Vácott, majd Esztergomnál operált.
Buda ostromának idején zászlóaljaival több alkalommal hajtott végre támadást a vízivárosi megerősített vízművet védő császáriak ellen, de a paliszádokat csak a május 21-i döntő roham során vette be. Helytállásáért méltán érdemelte ki a magyar katonai érdemjel 2. osztályát.
Görgeivel vonult Komárom felé, s a hadsereg szélső balszárnyát alkotva a Rába mentén kapott folyamvédelmi feladatot. Június 13-án Csorna mellett megütközött a Wyss-dandárral, amely felett győzelmet aratott. Június 27-én a császáriak túlerejű támadása miatt Ihásznál meghátrált, így kénytelen volt feladni a Rába vonalát. Ekkor kapta meg vezérőrnagyi előléptetését, egyúttal Kossuth utasította, hogy seregtestével vonuljon le a Délvidékre. Paksnál kelt át a Dunán és július derekán érte el a Ferenc-csatorna vonalát. Guyon Richárd vezérőrnagy alárendeltségébe lépve, részese volt báró Josip Jelačić altábornagy csapatainak bácskai kikergetésében. A magyar főseregbe kerülve augusztus 9-én Temesvárnál harcolt, a magyar balszárnyat sikerrel vezetve. Augusztus 15-én Lugosnál küzdött utoljára a császáriak ellen, másnap pedig csatlakozott gróf hernádvécsei és hajnácskeöi Vécsey Károly vezérőrnagy V. hadtestéhez, aki Borosjenőnél adta meg magát az oroszoknak.
– írta később. Kíséretével a török határ felé indult, ám Mörulnál az oláh felkelők fogságába esett. Végezni akartak velük, de az esti sötétségben felbukkanó, császárinak vélt ulánus járőrnek átadták őket. „Menetközben az egyik dzsidás lehajol – jegyezte fel kismagyari Magyary Lajos hadnagy – s bajtársaink egyikének a fülébe ezt sugja: tökéletesen szabadok vagytok ám, hiszen mi Bem apóssal [sic!] vagyunk itt. (…) Csakugyan a falutól nem messze Guyon és [báró Maximillian] Stein tábornokok jöttek gyalogsággal kiszabaditásunkra. Kmety a tábornokoknak, mi többi szabaditóinknak, örömkönnyeket hullatva, borultunk nyakába.” Augusztus 22-én hagyták el a hazát, s léptek török földre.
Segédtisztje, nosziczi Thurzó Miklós százados a következő képet festette személyéről: „(…) közép sugár termete a fáradalmak megbírására van teremtve, izmai teltek és erőteljesek, dacolhatna a táborozás minden kényelmetlenségeivel. (…) Arcának barna erős vonásai, a nagy barna szakáll és bajusz s e mellé az egészen rövidre nyirt haj, sajátságos egy vegyületét tünteti fel a megszelídített vadságnak. (…) Egyik szebb jellemvonásai közűl az, hogy feljebbvalói iránt engedelmességgel s színleg tisztelettel viseltetett; habár volt eset, midőn ezt bensőleg nem osztá. Seregét a legjobb rendben és hangulatban tartá egész Facsetig. Szigorú, de igazságos bánásmódja, annak osztatlan szeretetét, bizalmát szerzé meg számára. (…) Fényt soha sem űzött, táborkarával talán minden tábornokok között a legkevesebb költséget okozott, mind az államnak, mind az egyeseknek; külsejére mit sem adott, törzstiszti egyenruhát is csak arra az alkalomra csináltatott, hogy Kossuthoz küldetett a budai vár bevételének hírével. Különben egyszerű honvéd bekecs, bőr nadrág, nagy sarkantyús lovag csizma, legtöbbnyire minden meg különböztető jel nélkül, közönséges tiszti sapka, lovag vessző, melyet gyakran a legelső fáról szakasztott; ebből állott téli és tavaszi öltözete, míg a nyár a bekecset egy foszlánynyal nem cserélteté fel. Lovai is a tábornokok között, a legroszabbak valának; minden ily hiúságokra nem vesztegetett semmit s nem helyezett bennök épen semmit; de midőn csapatának volt valamire szüksége, akkor azokért mindent tett, ebben találta ő büszkeségét s fénylő dicsőségét. Meg is érdemelte ezen osztály méltó vezérét.
Muzulmán hitre térve, Iszmail pasa néven lett a török hadsereg tábornoka, miközben a császáriak távollétében halálra ítélték. Az emigrációban Kossuth híveként egykori parancsnoka, Görgei ellen fordult. A krími háború kitörésekor Angliából tért vissza török földre és a karszi erődrendszer egyik elemét védte az oroszok ellenében, kiérdemelve a Medzsidije-rend II. osztályát. Egy barátjának írt levelében olvashatjuk:
Az erőd feladásakor nem akart fogságba esni, szűkebb törzsével sikerrel átvágta magát az ostromgyűrűn.
1862-ben nyugállományba vonult és Londonban telepedett le. 1865. április 25-én, hosszabb betegeskedés után, szélütés következtében halt meg. A török állam halottjaként helyezték örök nyugalomra a londoni Kensal Green temetőben.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
