Jablonkai-hegység – a Morva-Sziléziai-Beszkidekben
Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Kiszucai-Beszkidek legmagasabb pontjáról, a Nagy-Rácsáról szemügyre vettük a „hazajárás” következő állomását, a Jablonkai-hegységet. Ám, míg odaértünk hegyünk lábához, történt egy s más.
A Rácsáról ereszkedőben mindjárt betértünk Ócsadra, amely egy kabar vezér, Ócsád emlékét őrzi. Vályi András már úgy emlékezett a faluról, hogy ott „hajdan számos tolvajok vóltak, ’s panaszolkodik Bél Mátyás, hogy midőn 1704-dikben itten útazott vólna, miattok elég félelmet szenvedett”. Két évszázad elteltével az ócsadi Nagyboldog-asszony-templomban már nem más hirdette az igét, mint a két világháború közötti első Szlovák Köztársaság későbbi elnöke, Jozef Tiso.
De amiért számunkra oly kedves ez a falu, az egy legenda, amelyet Hajnal Ignác jegyzett le a 20. század elején: „A Rácsa-hegyen legeltető pásztor észrevette, hogy naponta eltűnik egy-egy báránya. Azt is látta, hogy egy barlang „nyeli el” a birkákat, de mivel a szűk nyílásba nem fért bele, bojtárját küldte le a föld gyomrába. A legénynek nyoma veszett, csak néhány nappal később került elő, és elmesélte, hogy a szűk járatokban való hosszas bolyongás után egy nagy föld alatti üregbe jutott, ahol lovon ülő és alvó katonák seregére bukkant. A meghökkent bojtár a vitézek egyikében felismerte Szent István királyt, aki váratlanul felébredt, s azt mondta a fiúnak: ’Még nincs itt az ideje!’, majd újra elaludt…” A történet is igazolja, hogy a szlovák néplélekben sokáig élt a „szabadító Szent István király” kultusza.
A Kiszuca folyó felső völgyében, az egykori fontos északi átkelőhelyünknek, Csacának is új szerep jutott az új világban. A 15. században érkeztek azok a vlach pásztorok, akik az első telepet létrehozták a hegyek között. Csaca később már a Thököly Imre vezette kuruc felkelés harcaitól volt hangos. Amellett se menjünk el, hogy 1848 telén itt adta ki a szlovák nemzeti tanács a magyar szabadságharc ellen szóló csacai felhívást, s bizony sok helybéli is csatlakozott az önkéntes szlovák csapatokhoz.
Csacáról egy nevezetes kárpáti hágóba emelkedtünk: a Magyarországot Morvaországgal és Sziléziával összekötő Jablonkai-hágó az Északnyugati-Kárpátok egyik legfontosabb, legnagyobb forgalmú átjárója. Az itt átvezető kereskedelmi utat rézútnak is nevezték, a középkorban ugyanis erre szállították a Felső-magyarországi bányákból Szilézia felé a rezet.
1848-ban a császáriak itt törtek be a Felvidékre, de Guyon Richárd Szenicénél kikergette őket. A hágó stratégiai jelentőségét mutatja a morva oldalon ma is kirajzolódó csillagerőd. A Nagy-sánc eredetileg a török ellen épült, az északi határunkon kiépített erődítményrendszer részeként. Később a poroszok magyarországi betörései ellen is jó szolgálatot tett.
Maga a Jablonkai-hegység a Kárpátok vízválasztóján, a Morva-Sziléziai-Beszkidek alacsonyabb, déli vonulatában emelkedik. Tekintélyesebb szomszédai árnyékában szolidan húzódik meg. Ám aki veszi a fáradságot, hogy testközelből is megismerje vidékét, ritka geológiai jelenségekkel, szakrális emlékekkel, a „drótos tótok” néprajzi hagyatékával és történelmünk legendás színhelyeivel is szembesülhet.
A hágóból rögtön egy földtani érdekességhez indultunk. A Megonky néven ismert, szinte szabályos gömböt formázó sziklaalakzatok nagy részét már elhordták a környékbeliek, de egy elhagyott kőfejtőben még láthatunk belőlük párat, köztük egy hatalmas, közel 3 méter átmérőjű gömbkövet is.
Innen már nem volt messze a hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Polom, amely alig haladja meg az 1000 métert, de ott jártunkkor a téli táj mégis gondoskodott némi magashegyi érzésről. A hazajáró számára mindig felemelő érzés az ezeréves határon barangolni. Gondoljunk csak bele, ha valaki észak felől felérkezett a határgerincre, innen láthatta meg először Felső-Magyarország varázslatos hegyvidékét. Mint ahogy turista elődünk, Kócz János 1937-ben: „Ez már Szlovenszkó, mondtam Mártának, amikor megindultunk lefelé a Nagy Pólóm lejtőjén. Balkéz felé, a Jablonkai hágó széles völgyén túl, a lengyel Beszkidek nyúlványai, s azok mögött az Alacsony Fátra csipkézett, fantasztikus sziluettje emelkedett. Szemben a Kyszuca völgye, s amott, a fenyvesekkel borított domb mögött kell lennie Csacának. Látod, ez a patak már nem az Északi, hanem a Fekete tengerbe fog eljutni, oktatgattam Mártát. Innen kezdve minden kis forrás, minden ér, patak, csermely a Duna vízrendszeréhez tartozik. Nagy-nagy vízhálózat ez, a Dunamedence s látod, ha megindulnánk itt lefelé, mindig a víz partján, bejárhatnánk Szlovenszkót, Magyarországot, Jugoszláviát, Bulgáriát, bejárnánk a mai Európa egyik legbetegebb, legziláltabb, legfájóbb földdarabját. A patakok, folyók mutatják, hogy ez a medence szervesen összefüggő egész, hiszen egy a vérkeringésük, egy a vízhálózatuk. A határok, amik ezt az egy-test vidéket feldarabolják? A határok csak a térképeken vannak…”
Volt, hogy hadak járták Morva-sziléziai határhegységünket, máskor meg csempészek vitték erre Sziléziába a finom magyar dohányt. Egy alkalommal egy finánc egy vad téli viharban eltévedt és megfagyott. Emlékére fehér színű feszületet ácsoltak. Ám a Fehér-kereszt számunkra egészen másért fontos hely: Klapka György és 1500 fős légiója 1866-ban, a porosz–osztrák háborút kihasználva, az ezeréves határon itt lépett újra magyar földre. „A Sulov magaslatáról látta meg először az új piros-sapkás honvédsereg Magyarország földjét. A nap megaranyozta a hegyeket, a völgy mosolygott. Dörgő éljen szállt föl a légióból. Egy szemtanú beszéli, hogy a régi honvédtisztek ezt kiabálták: Dicsértessék az Úr! Tizennyolc évi száműzetés után ismét hazánk szent földjére tehettük lábunkat!” – így szólt a korabeli beszámoló.
A ma már turisztikai célokat szolgáló feszületnél idéztük meg az örök magyar szabadságeszményt megtestesítő Klapka György gondolatát: „Kiégett volna a szemem, ha úgy múlt volna el a háború, hogy kardomat se húztam ki a hüvelyéből. Tisztában voltam vele, hogy az osztrákok az első fára felakaszthatnak, ha a kezükbe kerülök, mert hisz fegyverszünet idején törtem az országra, se én, sem csapatom nem állt a nemzetközi hadijog oltalma alatt. Mindazonáltal meg kellett kockáztatnom a vállalkozást, ha csak nem akartam egész életemben szégyenkezni.” A légió kalandja sajnos a közeli Turzófalván hamarosan véget is ért, ugyanis közben békét kötöttek egymással a poroszok és az osztrákok.
A Klapka-légió léptei nyomán túráztunk tovább a Jablonkai-hegység időbe- és fagyba dermedt erdeiben. Ezekben az erdőkben a legvadabb csehszlovák kommunista időkben is történtek érdekes dolgok. Turzófalva mellett ma már a hit győzelmét hirdeti az istentelen diktatúra felett a hatalmas templom és zarándokközpont, azon a helyen, ahol 1958. június 1-jén Matousch Laschut erdőőrnek varázslatos látomása volt. A Szűzanya jelent meg neki, fontos üzenetekkel, amelyek bűnbánatra, imádságra, az emberek megjavulására, az Isten parancsai szerinti életre sarkalltak. Az erdőőr az elragadtatás után minden betegségéből meggyógyult és élete gyökeresen megváltozott: szent útra lépett, ám a kommunista hatóságok bolondnak nyilvánították és elmegyógyintézetbe zárták. Hitét nem tudták megtörni. És azt se tudták megakadályozni, hogy a látomás helye búcsújáróhely legyen. 1967 pünkösdjén újabb csodák történtek, ami után hívők tízezrei hódoltak a Szűzanya előtt. A mai napig tömegek zarándokolnak a turzófalvi búcsújáróhelyre.
A búcsújáróhely alatt már a Kiszuca völgyének egyik legősibb települése, Turzófalva várt bennünket. A község Thurzó György nádortól 1602-ben kapott kiváltságokat, majd templomot, a 19. századi leírások szerint már egész Trencsén megye legnépesebb helye volt. Innen indultak és a széles nagyvilág megannyi vidékére jutottak el azok a drótós tótok, akiknek szobra díszíti a település egyik szép terét. Ahogyan a Klapka-légió kalandjai, úgy a mi trencséni kirándulásunk is itt, Turzófalván ért véget.
