Ilma nővér Lourdes-ja
A Pireneusok lábánál fekvő Lourdes a római katolikus hívek egyik legfontosabb búcsújáróhelye. A szenthely története megmozgatta az írók fantáziáját, de a városkához engem is számos emlék fűz, s a Barlang családom életében is fontos szerepet játszott.
A híres búcsújáróhely, Lourdes ismét népszerű lett. A szlovéniai Népújság november végi számát lapozva egy keretes hirdetésre figyeltem fel: lourdes-i útra invitálja a muravidéki hívőket, akiknek a négynapos útért igencsak a zsebükbe kell nyúlniuk.
A napokban láttam egy most bemutatott filmet, A csodák útján című ír–angol dráma is részben a zarándokhelyhez kötődik. Dublin szegény negyedéből a hívek Lourdes-ba készülnek. Családi, emberi problémákkal vágnak neki a hosszú útnak, ahol megtörténik a csoda, lelkükben megszületik a béke. A világsztárokat felvonultató moziban a plébános mondja ki: az emberek nemcsak a gyógyulás, hanem az erőt adó remény miatt vállalkoznak a zarándoklatra.
Lourdes történetét a legtöbb katolikus hívő jól ismeri. 1858. február 11-én a település melletti Massabielle-barlangban egy nagyon szegény család legnagyobb gyermekének, a tizennégy éves Bernadette Soubirous-nak megjelent a Szűzanya, s e találkozás még tizenhétszer ismétlődött. A „Hölgy” kérése nyomán a leány egy forrást fakasztott a barlangban, amit a gyógyulásra vágyók milliói keresnek fel évente.
Igen, a jelenés híre hamar elterjedt, s tényét 1891-ben XIII. Leó pápa hivatalosan is elismerte.
A kivételes környezet, s a csodavárók hada a híres írók fantáziáját is megmozgatta. Hosszú a sor, két regényt említek csupán: Zola Lourdes-ját és Franz Werfel Bernadette-jét.
Emil Zola a francia naturalizmus fenegyereke 1894-ben adta ki kötetét. A zarándokút hangulatát egy hosszú vonatút során ábrázolja. Két főszereplője a hitehagyott pap, Pierre Froment és a béna lány, Marie, akik valamikor szerették egymást, álmaik beteljesülését a leány balesete tette semmissé. E reménytelen helyzetben a lány koporsószerű ágyában tengeti életét, a férfi az egyházi hivatást választotta.
Zola igen keményen írja le a „csodaváró ipart”, ahol a lány végül – saját betegségének regenerálódása, pszichés alapjának feloldódása következtében – meggyógyul, de fogadalmát betartva, Istennek szenteli életét.
A könyv nagy felháborodást keltett Franciaországban, a katolikus egyház indexre is tette.
Franz Werfel 1940. június 27-én érkezett feleségével Lourdes-ba. Az író zsidó származása miatt készültek elhagyni Franciaországot, s a zarándokhely egyik szállodájában húzták meg magukat. A német irodalmárra a hely szelleme is nagy hatással volt, s megfogadta, ha sikerül szabad földre lépnie, akkor regénybe foglalja Bernadette történetét. Meg is tette, felesége, Alma Mahler így emlékezik Werfel alkotó napjaira:
Hatalmas lendülettel vetette bele magát Bernadette Soubirous, a molnárlány történetének megírásába. Mindennap órákon át dolgozott. Teológiai kérdésekben rendelkezésére állt dr. Georg Moenius, egy német pap, aki szintén Franciaországon át menekült az Egyesült Államokba.”
Feleségemmel kétszer fordultunk meg a tizenháromezer lakosú városkában. Először 1987-ben vonattal érkeztünk. A pályaudvaron zarándokok százai nyüzsögtek. Megmaradt bennem egy víg kedélyű olasz atya, aki hangos „attenzione” figyelmeztetéssel csinált utat magának a tömegben, és a nyája hűségesen követte. A barlanghoz vezető utat kis emléktárgyboltok szegélyezték, és az igen drága tárgyak hamar elkeltek.
Különösen egy szenteltvíztartó ragadta meg képzeletünket, mert a kis üveg Szűz Máriát formálta, a dugót az Istenszülő fejéhez illesztették. A Barlangnál már igen nagy volt a tömeg, a betegeket folyamatosan hozták tolószékben, a hívők hangosan imádkoztak. A falakat botok és mankók borították.
Számos templomot is emeltek Európa egyik leghíresebb spirituális helyén. A legjelentősebb az 1876-ban felszentelt Szeplőtelen Fogantatás bazilikája.
Nagyobb ünnepeken az előtte lévő teret zarándokok tízezrei lepik el. Ottlétünk alatt misét hallgattunk, s a templom egyik csendes zugában imádkoztunk, és egy gyertyás körmeneten is részt vettünk. Meggyőződésem, ha az odalátogató lehántja a külsőségeket, akkor egy életre szóló lelki élményekben lehet része.
A második utunk viszont egy baleset miatt lett emlékezetes számunkra. 1989-ben Santiago de Compostelába, a Katolikus Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s Lourdes-ban is megálltunk. A híres kegyhelyen sokan nyerik vissza az egészségüket, s dobják el mankójukat, viszont feleségem a táborhelyen ficamította ki a bokáját. A magyar csoportban egy neves szívgyógyász vette kezelésbe, de az együttérzésen kívül nem tudott semmit csinálni, így párom számára a továbbiakban maradt a fájdalom, a borogatás, s a bicegés, mint zarándokemlék.
A kegyhelynek van egy családi vetülete is: az újszegedi Lourdes-i barlang. Ennek megvalósítása nagynénémhez, Ugri Mária Ilma Kalocsai Iskolanővérhez kötődik.
A kedves rokon névtelen szentként munkálkodott, megélt évei szinte átívelték a 20. századot, élete talán egy regényt is megérdemelne. A délvidéki Adán 1893-ban született istenfélő családban, igyekvő szülei – az akkori idők viszonyai között – mindent megtettek gyermekeik szellemi gyarapodásáért, lányaik polgári iskolát végezhettek.
Ugri Mária, szerzetesi nevén Ilma nővér Krisztus szolgálatát választotta, így korán elkerült az ősi fészekből. A tehetséges fiatalt a Kalocsai Iskolanővérek karolták fel, s rendtársai közül kitűnt szorgalmával, mély hitével. A nagy háborút és a Tanácsköztársaság éveit Budapesten, illetve Kalocsán vészelte át. Élete végéig emlékezett a rémtettekre, amikor a kommunisták „gatyás” parasztokat akasztottak.
Fontos állomása volt az életének Szeged, ahol óvodát vezetett, s később egy egyetemi kollégium irányítását is rábízták elöljárói.
Aktív résztvevője volt a város társadalmi életének. Jó kapcsolatot tartott fenn az Erba-Odescalchi hercegi családdal, Pálfy József polgármesterrel, de később Valentiny Ágoston szociáldemokrata polgármesterrel is. Barátságban volt Bálint Sándor néprajzkutatóval, s egyik imakönyvében a Szociális Missziótársulat alapítójának, Farkas Edithnek a soraira is ráleltem.
Élete fő művének az újszegedi Lourdes-i barlang megvalósítását tekintette.
A Mária-tisztelet nagyon élénken élt Szegeden, ezért Ilma nővér egy zarándokhelyet álmodott meg Újszeged parkos részén. A csendes környezet mind az elmélyülni vágyóknak, mind pedig a napi nyüzsgésben elfáradtaknak menedékül szolgált.
A kegyhelyet 1937. május 23-án szentelte fel Glattfelder Gyula megyés püspök, és a szertartáson részt vett Teleki Pál közoktatási miniszter,
a későbbi tragikus sorsú miniszterelnök is. A ligetkápolna és a szobor – Tápay Antal alkotása – költségét, 12 ezer pengőt közadakozásból, adományokból gyűjtötték össze.
Már akkoriban is akadtak szkeptikusok, akik sokallták a kiadásokat. Az idő Ilma nővért igazolta, mert a szabadtéri istenháza – különösen a háború alatt – zarándokhellyé vált, s ezreknek adott lelki megnyugvást, sőt gyógyulást.
A Barlangról egy festmény is készült, Felföldi Mihály rajztanár alkotása, ami évtizedekig a családunk féltett kincse volt.
Fontos emlék, mivel a kommunista hatalom a népszerű kegyhelyet 1968-ban elbontatta, a Mária-szobrot az Árpád-házi Szent Erzsébet-templom fogadta be.
A kollégium vezetése szimpla, rutinfeladatnak tűnt eleinte, de a második világégés súlyos feladatokat rótt fenntartóira. Nagynénémnek szűkös ellátási körülmények között kellett – a mai jezsuita rendház épületében – helytállnia, biztosítani a megfelelő ellátást, s gyámolítani a sokszor reményvesztett tanítványait, akik között számos üldözött, zsidó vallású is volt.
A gyepből veteményes lett, a bentlakók a piacon újhagymát, zöldséget árultak. A szovjetek bejövetele újabb megpróbáltatást jelentett. Elöljáróként fogadta a kollégiumba belépő tiszteket, s kedves, de határozott viselkedésével védte meg a rábízottakat.
A háború után a rendek feloszlatásával Ilma nővér sorsa is megpecsételődött. Internálták, s végül a Fővárosban talált munkát:
a Főegyházmegyei Ostyaellátó Vállalat a budapesti és vidéki egyházi személyek fontos találkozóhelyévé vált, s titkon szociális tevékenységet is folytatott.
Ilma néniről, a családtagról is szeretnék megemlékezni. Nyugdíja nem volt, minimális kegydíjból és szerény fizetéséből élt, de soha nem érkezett üres kézzel hozzánk. Egy Szovjetunióból, kényszermunkából hazaérkezett – szellemileg erősen sérült asszonyt, aki a nyílt utcán átkozta Kádárt, s ezért gyakran őrizetbe vették – sokáig támogatott.
Az Erba-Odescalchi család Svédországba emigrált tagjaitól kapott csomagokat szétosztotta a rászorulók között,
de azért a családtagoknak is jutott belőlük egy-két ruhadarab karácsonykor. Ottléte mindig ünnepnek számított, sokat mesélt szegedi éveiről, a Lourdes-i barlangról, szomorúbb életszakaszait viszont elhallgatta. Jó humor-érzékkel áldotta meg a Teremtő, viszont a kétértelmű poénok bántották a fülét.
Ugri Mária Ilma a '70-es évek végén vonult nyugdíjba, s egy piliscsabai nővérotthonban lakott 1981-ben bekövetkezett haláláig.
Nem gyűjtött vagyont, hagyatéka elfért egy kisebb bőröndben. A festményt Édesanyám halála után 2023 szeptemberében az újszegedi templomnak ajándékoztuk, az alkotás az eredeti, megóvott Szűz Mária-szobor mellé került egy kis megemlékező táblával. A templom az ünnepélyes ceremóniára megtelt, s a hívek közösen imádkoztak Ilma nővér lelki üdvéért.
Megjelent a Magyar7 hetilap ünnepi számában.
