Hétköznapi luxus – A királyné asztalától a parasztházig
A Néprajzi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum együttműködésében jött létre az az időszaki tárlat, amely december elején nyílt meg a nagyközönség előtt, és augusztus 23-áig látogatható a Néprajzi Múzeumban. A kiállítás apropóját az adta, hogy a magyarországi keménycserépgyártás csaknem 200 éves, és a tárlat anyaga azt a folyamatot láttatja, hogyan lett a keménycserép a modern háztartás alapanyaga. Ugyanakkor arra a kérdésre is keresi a választ, hogyan vált az angol kőedény magyar keménycseréppé, idővel pedig a magyar identitás hordozójává.
A keménycserép, vagy más néven kőedény, egy 1100-1200 °C-on égetett, fehér, vékony falú, finoman formázható anyag, amely a 18. század első felében Angliából indult világhódító útjára. Gyors népszerűségre tett szert Európában, sőt a magyar piacon is. A 19. század során a hazai műhelyek és gyárak keménycserépből készült termékei egyszerre lettek a polgári otthonok elegáns kellékei, a parasztházak díszei, de az uralkodói asztalokon is megállták a helyüket. A mintegy 600 kiállított műtárgy révén az érdeklődők egyaránt megismerhetik a díszkerámia művészi csúcsait (Zsolnay, Fischer, Hollóháza), a paraszti tárgykultúra üzenethordozó tányérvilágát, valamint a polgári élet mindennapi kellékeit.
Előbb talán tisztázzuk azokat a fogalmakat, amelyek cikkünk során szóba kerülhetnek. A kerámiatípusok lehetnek porózusak és tömörre égők. Az első csoportba tartozik a cserép és a keménycserép. Az egyszerű cserép alig feldolgozott anyagokból készül, égetése 700-800 °C-on történik. Készülhet mázas és máztalan formában egyaránt. A majolika és a fajansz abban tér el a cseréptől, hogy azok alaposabban feldolgozott anyagból készülnek, fedőmázuk pedig ónt tartalmaz. A keménycserép ugyanakkor gépi feldolgozású nyersanyagkeverékből készül, jelentős a kvarc és a kaolintartalma. Világos színűre ég 1000-1200 °C-on. Máza ólom hozzáadásával készül.
A tömörré égők két változata a kőcserép és a porcelán. A kőcserép már a késő középkorban is létezett, 1200-1300 °C-on égetik. Az anyag összetevői üvegesednek, és a kerámia vízállóvá válik. A porcelán ugyanakkor különleges nyersanyagkeverékből készül kvarc, földpát, kaolin összetevőkkel. Több szakaszban égetik, általában 1200 °C felett, így szinterezetté válik.
A magyar keménycserépgyárak a 19. század első felében fontos szerepet játszottak a magyar ipar kialakulásában. Termékeik a század második felére már mindenki számára elérhetővé váltak, az 1870-es évektől pedig a gyártás története két szálon futott tovább. A szecesszió és a historizmus jegyében kibontakozik a művészi díszkerámia, melynek elismert képviselője a Zsolnay család, Fischer Ignác és fia, Emil, valamint a hollóházi gyár volt. Ők a magyaros stílus megteremtői és ismertté tevői is.
Ezzel egy időben a gyári keménycserép a paraszti tárgykultúrának is része lett. Nem használati tárgyként, hanem a parasztházak díszítő elemeiként. A parasztság számára készült tányérokon létrejött mintakincs egy csoportja a magyar identitás kifejezőjévé vált.
Legtöbb munkása a Zsolnay-gyárnak volt, mintegy 700 fővel dolgoztak, éves termelésük elérte az 500 000 kilogrammnyit. A második legnagyobb Kossuch János körmöcbányai gyára volt 260-360 fővel, évi 250-300 ezer keménycserép edénnyel. Fischer Ignác, illetve Hollóháza egyaránt 250 munkást alkalmazott, de az előbbi 200-250 ezer forintnyi terméket állított elő évente, míg az utóbbi csak 60-70 ezer forintnyit.
Széles választékot kínált a kassai Pivirotti gyár is, ők elsősorban asztali edényeket: tálakat, tányérokat, kannákat készítettek, de árultak mosdókészleteket, szaniterárut, patikaedényeket, feszületet, tintatartót és szenteltvíztartót is. A holicsi fajanszmanufaktúra a művelt közép-osztály számára kínálta elsősorban termékeit. Keménycserepeit főleg kézzel díszítették.
Az áttört peremű tányérok, plasztikus díszek a módosabb vásárlók számára készültek, ám idővel egyszerűsödve, élénk színekben visszatértek a paraszti enteriőrök falaira is. Egy ilyen tipikus motívum volt az ún. bécsi rózsa. A bécsi porcelánok formailag és díszítményeikben egyaránt példaképül szolgáltak a magyar keménycserépedények gyártásánál. Először a reformkor idején nőtt meg az érdeklődés a népi kultúra iránt. A múltat megidéző alkotások, a nemzeti jelképekkel díszített tárgyak mellett a magyaros viselet is a nemzeti identitás kifejezőjévé váltak. A trikolor és a címer használata a kerámiákon is megjelent. A paraszti otthonok falára szánt tányérok nagy szériákban készültek, azok feliratai („Emlék”, keresztnevek, jókívánságok, vallásos szövegek) a 19. század végére személyes üzenetté váltak. A tányér így nemcsak dísszé, hanem kommunikációs felületté is vált: az identitás, az érzelem, a humor és a propaganda hordozójává. Érdekesség, hogy létezett egy miatyánkos tányérsorozat is.
A századfordulón még hódított a historizmus, de már a szecesszió is megjelent mellette, majd pedig az art deco stilizáltabb motívumai következtek. A gyárak minden rétegnek, minden ízlésnek igyekeztek megfelelni, a kerámiaipar szárnyalt. Az iparművészet önálló művészeti ág lett. A párizsi világkiállítás pedig a Zsolnay család diadalútját hozta.
A tárlat a teljes 20. század történetét is feltárja. Az első világháború és Trianon után a hangsúly fokozatosan a használhatóságra és a jó ár-érték arányra helyeződött át. Az olcsó keménycserép a 20. században a mindennapok kerámiája lett. Történetének ezt a korszakát a tárlat a Gránit gyár példáján, valamint az 1970-es, 1980-as évek Házgyári konyhaprogramján keresztül mutatja be.
A kerámiaipari vállalatokat Magyarországon a második világháború után államosították, majd 1968-ban megszületett a központosított Finomkerámiaipari Művek. A díszítésben – helyettesítve a kézi rajzolást – elsősorban sablonokat, levonóképeket, felületdíszítő praktikákat alkalmaztak. A gyárakban egyedi megrendeléseket is vállaltak, ekkor a festők tehetsége kiteljesedhetett. A megrendelt tárgyak kiemelt szerepet töltöttek be a családban, vagy a tágabb közösségben. Ezek főleg évfordulókhoz, szakmai vagy vallási területekhez kapcsolódtak.
Végül engedtessék meg számomra egy személyes megjegyzés is: furcsállom, hogy a herendi porcelángyárról, amely idén 200 éves és napjainkban is működik, csak érintőlegesen esett szó a tárlaton.
Megjelent a MAGYAR7 30. számában.
