Hazajáró: Túra a Szörényi-havasok legjáratlanabb vidékén
Hosszú, mély völgyek hatalmas vízesések, odafent széles, füves platók, amelyekből csak néhány merész orom tör az ég felé, jégkorszaki formakincs a tetők alatti katlanokban, itt-ott békésen legelésző birkanyájak és vadul csaholó pásztorkutyák, a legeltetés következtében átalakuló növényvilág, pillanatok alatt változó időjárás – ezek az első benyomások a Kárpátok egyik legelzártabb hegységéről, a Godjánról.
Van idő mindezt konstatálni, hisz az eső elől kénytelenek vagyunk behúzódni a sátorba, és odabent megmelegíteni a lencsefőzeléket. Legalább holnap már ez sem jelent súlyt, amikor majd a Gugu csúcsát másszuk.
Régi álom volt eljutni a Szörényi-havasok e csodájába, amelyet olyannyira körülölelnek szomszédjai, hogy a környező medencékből szinte nem is látni. Északról a Retyezát, keletről a Vulkán-hegység, nyugatról a Szárkő takarja a kíváncsi szemek elől, míg déli irányban a Csernai-havasokhoz kapcsolódik, így már az félsiker, ha sikerül megközelíteni. A túrázók többsége a Hátszegi-medence felől érkezik a Godján lábához, hogy aztán a Gura Apelor víztározónál hagyva autóját, 1000 méteres magasságból kezdje meg a hegy ostromát.
Az interneten kering egy 2000-ben rajzolt kezdetleges térkép a Godjánról, de klasszikus turistatérkép nem létezik a hegységről, sőt menedékházak garmadája, és sűrű turistaút-hálózat sem csalogatja ide a kényelmesebb vándort. Marad a sátor és a telefonos térképapplikáció, és ez talán így is van jól, hisz a Godján legnagyobb értéke éppen a civilizáció teljes hiánya. Pár évvel ezelőtt azért a főgerincen felfestette a piros jelzést egy román turistacsapat, de a főgerincen túli világban csak pásztorösvényeken lehet közlekedni. Azt is tegyük hozzá, hogy a helikopterrel felhozott komfortos pásztorkonténerek rombolják az általunk festett romantikus képet.
A sátorban töltött éjszaka mondhatni eseménytelenül telt, az esti lokális záport hozó esőfelhők reggelre eltűntek, de az újonnan érkező fátyolfelhők már előre jelezték a délutáni ciklon közeledtét. Így ki kellett lépni, hogy még szárazon érjük el a hegység legmagasabb pontját, a 2291 méter magas Gugut. A Godjánról nem sok minden található a turista szakirodalomban, de azt mindenhol megemlítik, hogy több focipálya nagyságú tetők jellemzik, vagyis csak az 1000 méter szintkülönbséget kell legyőzni a hegy lábától feljövet, és odafent már csak „utazni” kell a 2000 méter feletti, lágyan hullámzó hegyhátakon.
A valóságban azért ez egy kicsit másként fest: akadtak komoly ereszkedések a csúcsok között, de az azért mégis igaz, hogy a szomszédos hegységekhez képest nincsenek akkora szintkülönbségvesztések a csúcsok és a hágók között. És ezzel el is érkeztünk a Godján egyediségéhez, geomorfológiai sajátosságaihoz: a meredeken emelkedő hegyoldalak itt ugyanis nem végződnek vad ormokban, hanem olyanok, mintha tetejüket levágták volna. Ennek oka, hogy ez a vidék, még a földtörténeti harmadidőben, trópusi klímán lepusztult, tönkösödött: a külső erők szépen elegyengették felszínét, és lankás dombvidék alakult ki belőle. A későbbi szerkezeti mozgások aztán magasra emelték ezeket a „dombokat”, így azok, környezetükből kiemelkedve, megőrizték alakjukat és továbbra is lankás tájként hatnak a szemlélődőre. Az ilyen jellegű tájat is egy Godján-csúcsról nevezte el a földrajztudomány Boreszku-felszínnek. Persze, közben a vízfolyások alaposan felszabdalták a Godjánt, és a jégkorszak is megformázta egy kicsit, de éppen a lapos tetők miatt nagy gleccsereket nem növesztett a hegység.
A külső erőknek jobban ellenálló kőzetekből felépülő csúcsok azért igen meredeken nőnek ki ezekből a hegyhátakból, így a Guguért is rendesen meg kellett izzadnunk, míg felértünk a csúcsára. Közben persze megjött az eső, így kilátás nem volt, maradt a sietős lejövetel, legalább az első hajlékig, a Gugu-házig, ami a hegység egyetlen menedékháza. Mivel kevés turista járja a hegyet, ez a menedékház is inkább havasi esztenaként működik. A havasi pásztorkodás nyomait mindenütt magán viseli a Godján: a fenyőövezet után rögtön a gyephavas régió jön, mivel a törpefenyvest a hosszú évszázadok alatt kiirtották, hogy több legelőterülethez jussanak. Azt is látni, hol töltött hosszú időt egy nyáj, ugyanis ott nincs fű, csak a juhok ammóniadús vizelete miatti „lapulevél-erdő”, de a túllegeltetésről mesélnek a talajerózió pusztította hegyoldalak is. Azért a juhoknak sem fenékig tejfel az élete; pár éve például a medve elől bemenekültek egy sziklafalnál végződő erdőbe, ahol úgy összenyomták egymást, hogy levegő híján 380 példány elpusztult belőlük. A tetemek aztán odaszoktatták a hegység összes medvéjét, ami miatt a Godján és a Kis-Retyezát határvidéke igen veszélyes helynek számított abban az évben. Az idei évben még nem tudtak beszámolni hasonló esetről a csobánok, hisz éppenhogy felértek a telet most nehezebben elengedő havasokba. Maradt a sajt-pálinka üzlet, aztán búcsúztunk is tőlük, hogy legalább sötétedés előtt elérjük a vadon határát. Vissza-visszapillantgatva azért a Godjánnak is megígértük, hogy messze visszük a jó hírét.
