Határ menti furcsaságok 1938 őszén
A Felvidék lakossága 1938 október végén és november elején nagy izgalommal várta sorsa további alakulásának nemzetközi döntőbírói határozattal történő rendezését. Az már nem volt kérdéses, hogy vajon lesz-e visszacsatolás, a Magyarország számára visszaadandó területek mértéke azonban az utolsó pillanatig kérdéses volt. Amikor november 2-án végre megszületett a döntés, csak akkor derült ki, hogy mely területek kerülnek vissza Magyarországhoz, illetve maradnak továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt.
A magyar katonai birtokbavétel még el sem kezdődött, amikor mindjárt a döntés másnapján – november 3-án – egy rendkívül különös jelenség volt tapasztalható a Bécsben megállapított új határvonal csehszlovákiai oldalán. A vissza nem tért falvak egy részében ugyanis mozgalom indult azért, hogy ők is kerüljenek vissza Magyarországhoz, annak ellenére, hogy a bécsi döntőbírók őket cseh fennhatóság alatt hagyták. Egyes helyeken máris tüntetéseket szerveztek, illetve aláírásgyűjtésbe kezdtek a Magyarországhoz történő visszacsatolás mellett.
A tüntetésen Mecenzéf és a szomszédos Felsőmecenzéf, valamint Luciabánya lakossága is részt vett. A tömeg kokárdásan, magyar nemzeti zászlók alatt vonult fel, elénekelte – zenekari kísérettel – a magyar himnuszt, és hangosan követelte a visszacsatolást Magyarországhoz. A karhatalom nem lépett fel a tüntető tömeg ellen, mivel a községben – az őrsparancsnok jelentése szerint – mindössze négy csendőr tartózkodott. Másnap, november 4-én a szepsi járásfőnök még azzal egészítette ki az idézett csendőrségi jelentést, hogy a szomszédos Stószon is hasonló, magyarbarát tüntetésre került sor.
November 4-én a délutáni órákban Dobsinán is tüntetés zajlott a Magyarországhoz való csatolás mellett.
A karhatalom itt már fegyvert is használt, bár az is igaz, hogy csak a levegőbe adtak le riasztó lövéseket. A pozsonyi Tartományi Hivatalba beérkező hivatalos jelentés világosan utalt rá, hogy Dobsina és a környező községek lakossága nyomatékosan követeli a visszacsatolást.
Az említett községek lakossága a következő napokban sem adta fel a reményt, hogy mégiscsak sikerül visszakerülniük a magyar hazához.
November 9-én Mecenzéf és Felsőmecenzéf valamint Stósz küldöttsége a gölnicbányai járási hivatalt is felkereste, ahol kérelmezte: csatolják őket Magyarországhoz. Azzal érveltek, hogy közlekedési és gazdasági szempontból előnyösebb volna számukra ez a megoldás, de érzelmileg is Magyarországhoz vonzódnak, mert bár ők „öntudatos németek”, de mindamellett mégis „magyar-németeknek” érzik magukat.
Az eddig említett települések – Mecenzéf és Felsőmecenzéf, Luciabánya, Stósz, Dobsina – mind vegyes lakosságúak voltak, német, szlovák és magyar népességgel.
Az utolsó magyar – tehát az 1910. évi – népszámlálás adatai szerint a német és a szlovák anyanyelvű népelem mellett még mindenütt relatív túlsúlyban volt a magyarság, a csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai azonban már nagymértékű szlovák nemzeti előretörésről tanúskodtak, persze leginkább a magyar elem rovására. Mindennek ellenére azonban e községek lakosságának többsége határozottan kiállt a Magyarországhoz történő visszatérés mellett.
A petíciót a község lakóinak többsége aláírta, majd azt az Egyesült Magyar Párt helyi szervezetének elnöke Budapestre vitte, és ott átadta gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Ezt követően december 5-én hatalmas tüntetés volt a községben. A tüntetők magyar zászlók alatt vonultak a község utcáin, miközben a magyar himnuszt és magyar hazafias dalokat énekeltek. A község házain magyar zászlók lengtek.
A nagyszalánciak tiltakozó megmozdulásai decemberben is folytatódtak, 12-én, 13-án, 14-én és 15-én is zajos tüntetések voltak a Magyarországhoz történő visszacsatolás mellett, annak ellenére, hogy aránylag jelentős létszámú csehszlovák csendőrség és határőrség állomásozott a községben. December 19-én a falu melletti határszakaszon lövöldözésre került sor, aminek következtében egy magyar zászlós életét vesztette. A kölcsönös lövöldözés súlyos határincidenssé fajult. A délelőtti órákban egy magyar határvadász egység benyomult a községbe, és tűzharcba bocsátkozott a csehszlovák karhatalmi erőkkel. Egy pénzügyőr halálos lövést kapott, kettő pedig megsebesült.
A nagyszalánci civil lakosok közül is megsebesültek néhányan. Egy Varga István nevezetű gazda másnap a kassai kórházban belehalt sérüléseibe.
A magyar katonaság az esti órákban elhagyta a községet, és visszahúzódott a határ magyar oldalára. A magyar határvadászok kivonulása után a községbe visszatérő csehszlovák csendőrök hozzáláttak a gyanúsnak tűnő civilek letartóztatásához. A tőketerebesi csehszlovák csendőrparancsnokság adatai szerint december 31-ig 27 nagyszalánci civil lakost helyeztek előzetes letartóztatásba.
A Pozsonytól 25 kilométerre keleti irányban található Magyargurab (azelőtt Németgurab) magyar–szlovák vegyes lakosságú község is az új határvonal csehszlovák oldalán maradt. Amint kiderült, hogy a község csehszlovák fennhatóság alatt marad, az Egyesült Magyar Párt helyi vezetői azonnal akcióba léptek. A lakosság körében november 6-án néhány óra leforgása alatt 550 aláírást gyűjtöttek össze a Magyarországhoz csatolás mellett.
Nos, nem így történt, és a község végül is Csehszlovákiánál maradt. Az aláírásgyűjtés kezdeményezőit a csehszlovák hatóságok 1938. december 1-jén annak rendje és módja szerint letartóztatták. December 21-én a község törvényesen megválasztott képviselő-testületét is feloszlatták.
A tárgyalt helységek közül a bizottság döntése alapján csupán Luciabánya került át Magyarországhoz, de nem önálló községként, hanem közigazgatásilag – az ugyancsak Magyarországnak átadandó – Jászó község részeként.
Megjelent a Magyar7 2022/50. számában.
