Ha azt mondom Párizs…
A címet a nemrég elhunyt barátom, Havasi János naplókötetének elnevezéséből kölcsönöztem. Egy ötnapos májusi párizsi kiruccanás emlékeit kötöm ezúttal csokorba, nem feledkezvén meg az olimpiai várakozásról sem.
Május első hetében egy családi eseményre érkeztem Bálint fiammal Párizsba. A familiáris program mellett bőven volt időnk nagyobb sétákat tenni a fények városában. Nem kellett sietnünk, figyelhettük az embereket, beülhettünk egy kávéra, vagy italra a belváros valamelyik bisztrójába, kávéházába.
A repülőtérről a gyorsvasút egészen a központig, a Les Halles megállóig visz. Az egykori vásárcsarnok épületét, amit Emile Zola is megénekelt a Párizs gyomra című regényében, 1971-ben elbontották, s helyén egy elég csúnya bevásárlóközpont és a Pompidou Kulturális Központ épült. A tér mindig tele van fiatalokkal, a világ minden nációja sütkérezik a tavaszi napfényben. Népviseletbe öltözött dél-amerikai indián játszik az ajaksípos siku hangszerén, földre tett széles kalapjába csörgedeznek az aprók. Fekete fiatalember világító Eiffel-tornyokat árul, közben egy konzervet melegít az aszfalton.
Apropó, Eiffel-torony! Feljutni az 1889-es világkiállításra épített vascsodába – a hosszú sorállás miatt – egész délelőttöt vesz igénybe. Eszembe jut a két évtizedes emlék, amikor Ambrus fiammal gyalog másztuk meg a háromszáz méter magas tornyot, mivel a lift előtt kilométeres sor állt. Ma már nem vállalkoznék erre.
Természetesen mindenki fényképezkedik az „Öreg Hölggyel”, nagyon sok köztük az esküvői ruhába öltözött ázsiai pár. Profi fotós stáb készíti a felvételeket, időnként összeborulnak a fiatalokkal, hogy megtekintsék a „termést”.
Elérjük a Szajnát. A folyóparti orosz Szentháromság-székesegyházba szigorú ellenőrzés mellett lehet bejutni. Vasárnap teljesen megtelik, az egykori emigránsok leszármazottai mellett, a háború (sorozás) elől menekülők biztosítják az utánpótlást. Ukránok is szép számmal laknak a városban, az egyik este a híres Cortot hangversenyteremben az ukrán Tchalik-kvartett koncertjét hallgathatjuk meg. A közönség hangosan fejezi ki szimpátiáját, az ováció nemcsak az előadóművészeknek szól…
A Szent Mihály útjára ezúttal a tavasz „szökött be”. A kávézókban nincs szabad asztal, a pincérek nem győzik tartani a tempót. Egykor – Ady idejében – a magas alkoholtartalmú abszint volt a rendeléseknél a „menő”, kedvelői és ellenzői is táborokba tömörültek, sok országban a „zöld halált” be is tiltották. Most az Aperol spritz a legdivatosabb, az ára is figyelemreméltó.
A Luxembourg-kert felé vesszük az irányt. A Saint-Sulpice székesegyház előtt elhaladva egy kerekesszékben ülő hölgyre leszek figyelmes: Edith Piaf számait énekli, „Nem bánok semmit” hangzik messze az erősítőből. Egy rendőr lép oda hozzá, kérve, hogy csökkentse a hangerőt, amit meg is tesz, de a „közeg” távozása után visszaáll a decibel.
A 23 hektáros Luxembourg-kert igazi oázis a kőrengetegben. Élvezi is minden betérő. A reggel a futóké, tíz óra tájban a kismamák tolják a szépen kiépített játszótérre gyermekeiket, ahol már százak ricsajoznak.
Különösen tetszik nekik egy zöld papagáj, a jószág egy galamb társaságban totyog az úton, és élvezi a népszerűséget. Idős házaspárok és „kávés nénik” a kis pavilonokban trécselnek naphosszat. Délben jól öltözött menedzserek majszolják a padokon stanicliből ebédjüket, közben a telefonjukon a világ dolgait szemlélik. A legjobban mégis a hat egymás melletti pályán folyó, vérre menő népi játék, a petanque lelkesít fel. Nem babra megy a játék, a dobók hangos megjegyzésekkel hergelik egymást. A felszerelést lehet kölcsönözni, egy kis raktárból adja ki a készleteket egy idős őr.
Elérkezünk a Montparnasse-toronyhoz. Az 1973-ra elkészült 210 méter magas irodaház körüli viták ma sem csillapodnak „Boldog, aki Párizs déli részén él, mert nem látja e förmedvényt” – emlékszem párizsi ismerősöm kijelentésére. Egy pozitívuma van, gyönyörű kilátás nyílik tetejéről a városra.
Másnap, egy újabb kiadós belvárosi séta után igencsak megszomjazunk. Nem kell pánikba esni, hiszen a környéken minden sarkon éttermek, kávézók, bisztrók várják a betérőt, ahol a kulináris élvezetek mellett a betérők koccinthatnak is. Mégis egy borkereskedésen akad meg a szemünk. A vörös portál felett a cégéren a „Cave fleurus” azaz a „Virágos pincéhez” felirat áll. Az ablaküvegen külön hangsúlyozzák a kóstolópultot; ez a gyakorlatban benn és kinn néhány asztalt és padot jelentett.
A sommelier – ahogy egy pincében illik – az üvegekkel tömött polc előtt méretes kötényben végzi feladatát. Fiam egy bordeaux-i vörösbort választ, míg én egy száraz Loire menti fehérbor mellett döntök. Egy francia kricsmiben természetesen a társalgás is kötelező, s mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, az otthoni borok kerülnek szóba.
Vendéglátónk főleg a tokaji borokat ismeri, ami nem véletlen, hiszen a történelmi borvidék jelentős részét francia vállalkozók vásárolták fel. Kínálónk nagyon tájékozott a „borok királya, a királyok bora” tekintetében, de elmondása szerint a kiváló magyar nedűt Franciaországban csak az ínyencek ismerik.
Nos, a választott borokkal kiülünk a bolt előtti padra beszélgetni, s az embereket figyeljük. Vasárnap dél lévén családok sietnek a Luxembourg-kertbe.
A környék lakásárait a tehetősebb lakosság engedheti meg magának, így színes bőrű lakók ritkák errefelé. Más módon azért akadnak: fekete bébiszitterek gardíroznak fehér kisdedeket, csadoros hölgyek tolnak kerekesszékes gondozottakat, s az utcaseprők sem született franciák.
Nagyon sok a turista, a közeli metróállomástól húzzák rendületlenül bőröndjeiket. Feltűnően sok az ázsiai, kezükben telefonnal keresik szállásukat. Az olaszokat harsány beszédükről, az amerikaiakat pedig méretes pakkjaikról lehet felismerni.
A kerékpárosok vidáman cikáznak az autók között, az aszfalton bőrdzsekis motorosok próbálnak helyet csinálni maguknak. A felszolgáló még megmutatja kedvenc tokaji boreszenciáját (csak fotón), majd elhagyjuk a szimpatikus talponállót.
A Liszt Intézet-Magyar Kulturális Központ a Luxembourg-kert közelében, a Bonaparte utcában talált otthonra az 1980-as évek elején. A kapu mellett áll (inkább ül) Lapis András szobra, a Kalapos hölgy. Az alkotás egy kiállítás után ragadt itt, a párizsiak a szívükbe fogadták: a szerelmesek fontos fényképezési háttere.
Azért állok meg az épület előtt, mert kedves barátom, Havasi János két ciklusban dolgozott vezetőként az intézményben. Gondolatait és emlékeit a már említett Ha azt mondom Párizs… című könyvében tette közkinccsé. Hatszáz oldalon számol be a világvárosban, az európai kultúra egyik központjában végzett missziójáról.
Az Intézetben a magyar kulturális és művészeti élet minden jelentősebb képviselője megfordult, ezekről a találkozásokról olvashatunk a kötetben. Az emigráció jeles képviselőiről is bőven ír János. Olyan, számomra ismeretlen művészeket ismerhetek meg, mint Etienne Hajdu, a fotóművész és Pierre Székely szobrászművész. Számomra különösen az első ciklusának beszámolója, a rendszerváltás utáni időszak az érdekfeszítő. A sikerek mellett a szerző dilemmáit is leírja, amikor a kultúrába a politika is beszivárgott, s a hazánkat ért igaztalan vádak ellen kellett szélmalomharcot vívnia. János ebben is helytállt, köszönhetően kiváló nyelvtudásának és kitartásának. Amikor ezekkel a gondolatokkal a fejemben megállok az Intézet előtt, János már élete utolsó nagy csatáját vívja. Május 7-én érkezem haza, akkor értesülök aznapi haláláról.
Az izgalom a rendező fővárosban még május elején nem látszik. Pedig sikere a nagy francia „gloire”-t hirdetheti. A gall metropolisz – 1900 és 1924 után – harmadszor nyerte el a rendezés jogát, ezzel beérte a nagy történelmi riválist, Londont.
Vannak azonban az olimpiára utaló jelek. A Charles de Gaulle repülőtér felől a központ felé haladva az olimpiai helyszíneket a megállók között kiemelten jelölik. A Palais de Port Dorée kiállítása az olimpiák történetét dolgozza fel.
A Trocadéro Párizs egyik legfelkapottabb helye, innen nyílik a legszebb kilátás az Eiffel-toronyra. A tér felé metrón igyekezve közli a hangosbemondó, hogy a megállót műszaki okok miatt lezárták, így kétkilométeres gyaloglás után érjük el úti célunkat. Minden bizonnyal ez a hatalmas építkezéssel is összefüggött, mivel a Trocadéron húzzák fel a nyitó- és záróünnepség tribünjeit. Az általam kiszemelt múzeum csak tizenegy órakor nyit, így egy padról szemlélem a gigászi munkát.
Úgy tűnik, a párizsiakat nem izgatja igazán a világverseny. Az egy évvel korábbi, a Figaro újság által közzétett felmérés már baljós előjelekről számolt be. Felmérése szerint a lakosság 58 százaléka szimpatizált a világeseménnyel, másfél évvel korábban ez még 76 százalék volt. Az emberek 64 százaléka a biztonság, 66 százaléka a közlekedési káosz, 71 százaléka pedig a negatív környezeti hatása miatt aggódott. Ezek a számok mára még riasztóbbak lehetnek.
Az említett ukrán hangversenyről este taxival igyekszünk haza. Elhaladtunk a Nemzetgyűlés épülete előtt, aminek lépcsőjére Laurent Perbos francia képzőművész tervezett – az olimpia eszméjét megjelenítő – szoborcsoportot.
A mestert a híres torzó, a milói Vénusz inspirálta, s a hat gyantából készített szobor különböző sportágakat, a kosárlabdát, az ökölvívást, a gerelyhajítást, a parasportokat, a szörföt és a teniszt szimbolizálja.
A látvány indítja el a beszélgetést az egyébként hallgatag taxisofőrrel. Felfortyan, elmondása szerint az ország összes taxisa – a Kánaán reményében – Párizsba csődül, a közlekedési káosz általános lesz, így minden magára valamit adó kollégájával együtt menekül ebből a földi pokolból. Megjegyezi, hogy a vidéki sofőrök nem igazán ismerik a várost, így minden bizonnyal a várható bolyongásuknak a turisták isszák meg a levét. A jegyárak is szóba kerülnek. Itt már francia húgom, Stella is kifejti véleményét. A hírek szerint nagyon sok olcsó jeggyel dicsekednek a szervezők, de ezek kézen-közön rendre eltűnnek. Egy tisztes polgári család nem engedheti meg magának a sportrendezvényeken való személyes részvételt. Marad a tévé, mint nekünk, és szerencsére nem kell Párizsba se mennünk egy kis közlekedési dugóért.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/25. számában.
