Gyermekkorom karácsonyai
Ó, istenem, de rég voltak! Ha mesélős kedvemben lennék, azt mondanám, rég volt, talán igaz se volt. Hogy csak erősen töredékes képek maradtak meg a tudatomban, valószínűleg annak tudható be, hogy békés, szerető családban cseperedtem fel, traumák és megrázkódtatások nélkül éltem meg a hétköznapokat és az ünnepeket.
Az első emlékek közé tartozik annak a karácsonyfának a látványa, amelyet a szérűn dugott el édesapám; akkora fát hozott valahonnan, hogy alig fért be a szobába. Egy másik, jóval korábbi, már a családi legendáriumból származik. Szüleim többször elmesélték, hogyan vertem le a kutaccsal a fenyőfáról a gömböket. „Ütöm a bobót!” kiáltások közepette hadonásztam, és roppantul élveztem a cserepek sikongó csörömpölését, a szerteszét röpködő színek kavalkádját – míg csak ki nem kapták kezemből a piszkavasat. Hogy valóban így volt-e, nem tudhatom, mert odáig nem ér az emlékezetem.
Kitörölhetetlen emlék viszont, ami a mai, elektronika által uralt világban már szinte elképzelhetetlen: mekkora örömöt tudott szerezni egy meséskönyv.
A karácsonyfa alá mindig került egy-egy Magyar népmesék, Benedek Elek- vagy Arany László-féle olvasnivaló, de akadt köztük európai népek meséinek válogatása is. Különös, de az illusztrációk mellett (például Kass János fantáziát meglódító rajzai: királykisasszonyok, égbe szökő várkastélyok, hatalmas lovon ülő mesehősök) némelyik könyvnek még az illatára is emlékszem.
Szüleim egyszerű, dolgos, kétkezi emberek voltak, de azzal tisztában lehettek, hogy ezek a könyvek megalapozhatják, formálhatják az olvasni vágyó, betűszerető nebuló jövőjét.
Nem kellett ahhoz kommunikációs szakon szerzett diploma (a mélyszocializmus világában ilyenről senki még csak álmodni sem mert), elég volt látni, hogy szeret olvasni a gyerek. Márpedig azzal nem árt senkinek, legalább addig nem csavarog, vagy nem tesz rossz fát a tűzre. Csak nagyanyám morgott olykor, lusta ez a gyerek, minden munka alól igyekszik kihúzni magát, és folyton a könyveket bújja.
A szenteste természetesen családi körben telt, a szokásos gömöri ételekkel, amelyek közül nem hiányozhatott a káposztaleves meg a mákos guba. Suhanckorba érve már igencsak fészkelődtem a vacsoraasztalnál, az imát igyekeztem gyorsan elhadarni, mert odakint vártak a cimborák. Ki ostorral, ki súlyos tehénkolomppal, ki juhok, kecskék nyakába való csengővel érkezett. Mire összeverődtünk, az égboltot telehintette a jóisten sziporkázó csillagokkal, és a Göncölszekér kíváncsian nézte, mire készülnek ezek a lókötők.
Lábunk alatt ropogott a hó, ahogy párás lehelettel végignyargaltunk a falun, a felvég felől az alvégbe, a lehető legnagyobb csinnadrattával.
A nagyobbak karbidot csórtak a bányában dolgozó apjuktól, amit festékesdobozba téve, megköpdösve lezártak a fedéllel. Pokoli durranással vetette le a fedelet a nedvességgel érintkező karbidrög, s bizony kisebb sebesülés is előfordult. A pásztorok, csordások, kondások hagyományos szokását talán azért folytattuk mi, gyerekek, mert akkor, az ötvenes években már csak egy árva pásztora volt a falu egyre fogyatkozó csordájának, ő is öregecske. Ha kimegyek otthon a temetőbe, megállok a sírjánál, valahányszor rácsodálkozom, mennyi falumbeli ember emlékét mosta el az idő, de őrá élénken emlékszem.
Az okostelefon képernyőjén eszeveszett gyorsasággal babráló mai gyerekek talán azt mondanák, ingerszegény volt a gyerekkorunk, hiszen még nem volt se színes televízió, se laptop, se táblagép. Nem töltögettünk le applikációkat, és nem fizettünk okosórával a boltban, ahol a cukorkát még zacskóba mérték. Amiről nem tudtuk, hogy egyszer majd lesz, annak nem fájhatott a hiánya.
Amikor nagyobbik kisunokám tizedszer teszi fel a kérdést, milyen volt az első mobiltelefonom, nem tudok válaszolni. Gombos kütyü volt, talán Nokia. Arra a mérhetetlen izgalomra azonban emlékszem, milyen volt kipenderíteni a paducokat, márnákat és domolykókat Ádámék kertjében a Murány-patakból, fürödni a lóúsztatóban, ahol az úszásoktatás abból állt, hogy a nagyfiúk behajigáltak bennünket a vízbe.
Vagy megcsinálni az első csúzlit, amihez megfelelő ágasnak való somfát kellett keresni. Az pedig a legelőn termett, ahol a nyári záporok után egy-két nappal fekete kalapú tinóruk és kozákok kukucskáltak ki a fűből a ritkás erdőszélen. Ugyan hogy unatkoztunk volna, amikor megkerestünk és kiraboltunk minden szarkafészket a határban, vagy a betyárok elrejtett kincsét kerestük a karszt barlangjában a Malom-hegyen! S az első havat meg sem várva, már a dérlepte domboldalon nyuvasztottuk a szánkót iskola után. Micsoda boldogság volt az első síléc, amit talán meg sem érdemeltem! S mekkora kaland volt azon az erdőben siklani, ha az ember Amundsennek vagy Cooknak képzelte magát a Bikkes alján!
De vissza a kisfiúhoz, akit kézen fogtak a szülei. Karácsony másnapján mentünk a rokonokhoz, anyai nagyanyámékhoz, keresztapámékhoz. Az ajtóban levertük a havat a csizmánkról, majd elénekeltük a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorokat, s csak aztán kértünk bebocsátást. A felnőttek kártyáztak, mi, gyerekek játszottunk. Jó lehetett a lapjárás, mert a szüleim egy ízben csak az éktelen bömbölésre ugrottak fel az asztaltól, amikor a pólyában fekvő unokaöcsémet biztattam: Idáj, Fejkó! És zuhintottam nyakon egy bögre vízzel.
Élénken emlékszem a petróleumlámpás estékre, a táncoló árnyakra a falon, és arra, hogyan ontotta a meleget a szoba kályhája. Aztán bekopogtatott a civilizáció: a falu kultúrházában egy darabig még filmet vetítettek, gyakori filmszakadásokkal, ugráló képpel, de hovatovább egyre ritkábban, majd megjelent az első televízió.
Akkor még kollektív szórakozás volt a tévézés, egy-egy Fradi- vagy Honvéd-meccset negyven-ötven ember szurkolta végig. A kollektív Hábetler-mozi elszaporodásával foszlott semmivé ez az élmény is: néhány év múlva már mindenki a maga tévéjén nézte – ugyanazt. A közösködő ideológiánál (a téesz mindenkinek elvette a vagyonát), a kommunizmus mélyütésénél, a paraszti társadalom lebontásánál is nagyobb rombolást végzett a magánmozi elterjedése.
Elkezdődött az, ami ellen annak idején (a legenda szerint) Déry Tibor levelet írt a magyar kormánynak: a kollektív agymosás azt eredményezte, hogy mindenki bezárkózott a maga négy fala közé, és lassan szétesett a közösségi élet.
Valami olyan játszódott le kicsiben, mint napjainkban a közösséginek hazudott internetes oldalak útvesztőivel, ahol mindenki a maga buborékában bolyong és hadakozik, miközben azt hiszi, hogy közösséghez tartozik.
Hasonlatos ez a szőlőfürthöz, csak itt a szőlőszemek nem állnak össze fürtté, nem lesz belőle csak savanyú lőre és intellektuális leépülés.
Az igazi leépülés akkor kezdődött, amikor szülőfalumban, valamikor a hetvenes évek végén, bezárt az iskola. Lassan a templom is kiürült, és elkezdődött a közösség mentális leépülése. A katolikus templom tornyáról néhány éve már a kereszt szára is lepottyant, a botrányos látvány valahogy senkit sem zavar. Nem hiába írta Reményik Sándor figyelmeztető szavait: Ne hagyjátok a templomot és az iskolát! „E templom s iskola között / Futkostam én is egykoron, / S hűtöttem a templom falán / Kigyulladt gyermek-homlokom.” Megsárgult iskolai évzárófotókat nézve ma is hallom a gyermekzsivajt, a Máj-oldalról suhan a szánkó, és boldogok vagyunk, mert este jön a Jézuska. Ilyenkor úgy érzem, mintha az Atlantiszról álmodnék, pedig ébren vagyok, és ezektől a képektől nem jön álom a szememre.
