Gustáv Husákkal egy cellában
Az almágyi Alabán Barnabás 1956 őszén élte a juhászok szigorú menetrend szerinti életét. A politika nagyon messze állt tőle, ám egy véletlennek köszönhetően mégis megérintette, s a következményeket is viselnie kellett. Az alábbiakban közreadjuk a visszaemlékezését.
1956 őszén harminckét éves voltam. Napközben a Medves-fennsíkon legeltettem a juhokat, esténként a rádióból hallottam a magyarországi eseményekről, de meg sem fordult a fejemben, hogy abba akár bele is keveredhetek. A fennsíkon húzódik a szlovák–magyar határ, és a szlovák oldalon van egy mély, bozóttal benőtt gödör.
Az ideiglenes lakóhelyet hamarosan az egyházasbásti csendőrparancsnok is felfedezte és jelentést tett róla Füleken, a járási székhelyen. A hatalom első számú gyanúsítottja lettem, azzal vádoltak, hogy élelemmel látom el a magyarországi felkelőket, akik a Medves-hegység innenső oldalán rejtőzködnek a magyar hatóságok elől, és szervezik a salgótarjáni zavargásokat. Máig nem tudom, kinek vagy kiknek a búvóhelye lehetett, mert soha egy lelket nem láttam arrafelé, pedig nem csak nappal, hanem gyakran éjszaka is fent tartózkodtam a hegyen, hiszen a juhakol tíz kilométerre volt a falutól.
– Hé, ide azzal a készülékkel! – förmedt rám mérgesen, én azonban csak álltam tétován, nem tudtam, miről beszél. Nálam ugyanis nem volt adóvevő, mert a hatodik csomagban nem volt semmi, csak kibélelték faforgáccsal.
Ezt persze a csendőrparancsnok nem hitte el és feljelentést tett ellenem. Napokig éreztem, hogy figyelnek, várták, mikor fogom használni a titkos adót, de nálam valóban nem volt ilyen készülék.
Husák nem volt rossz ember, de nem is volt igazi kommunista, mint ahogy azt később tartották róla. Több nyelven beszélt, biztosan tudott magyarul is, de előttem soha nem szólalt meg az anyanyelvemen. Az sem derült ki a későbbi csehszlovák államfőről és kommunista főtitkárról, hogy valójában cseh volt-e vagy szlovák. Leggyakrabban egy losonci ügyvéddel társalgott: nem értettem, miről, mert előttünk mindig ismeretlen nyelven beszéltek, egy katolikus pap szerint héberül. Nem volt se jobb, se rosszabb sorsa, mint a többi rabnak, pedig akkor már gyakran kapott látogatókat a minisztériumból.
Kedveltem a cellatársam, nem osztottam be kemény munkára: a felvonót kezelte, teát főzött meg hasonlókat csinált. Eljött a vizsga napja, Husák nem felelt meg, és azonnal feladta. Győzködtem, próbálkozzon még egyszer, de ő nem volt hajlandó. Azt mondta, minek neki a bizonyítvány, ha kijut, miniszter lesz, annak meg nem kell „kőművespapír”!
Végül mégiscsak igaza lett, de azért hallgathatott volna rám. Mert ugye 1954-ben egy koncepciós perben életfogytiglani börtönre ítélték, s bár 1960-ban amnesztiával szabadult, de csak három évvel később rehabilitálták. Addig viszont építőipari munkásként dolgozott.
A Füleki Járásbíróság elítélt, és a tárgyalásról már elbúcsúzni sem mehettem haza. Bebörtönöztek, közben napokkal később a címemre elküldték a határozatot, amely szerint ártatlan vagyok, de mindezek ellenére az utolsó napig le kellett töltenem a négy évet. Közben persze a básti csendőrparancsnokot is menesztették állásából, amiért hibázott.
Husák bizonyíthatta volna, hogy valóban letöltöttem a négy esztendőt, és köztársasági elnökként szavai nyilván eloszlatták volna az esetleges kételyeket, de tőle soha nem kértem semmilyen segítséget. A börtönön kívül nem is találkoztunk soha.
Megjelent a Magyar7 2023/43. számában.
