Gárdonyi kútja
Gárdonyi Géza (1863–1922) a legnépszerűbb íróink közé tartozik, akinek elsősorban a történelmi regényeit kedvelik az olvasók. Az Egri csillagok nyomán 1968-ban Várkonyi Zoltán rendezésében forgattak egy kétrészes, nagyon látványos filmet, de az 1908-ban íródott Isten rabjai című regény története is filmvászonra került 1942-ben. A mű cselekménye a később Margit-szigetnek nevezett Nyulak szigetén játszódik és a tatárjárást követő évek Magyarországának egyfajta tablója is, de a középpontban Szent Margit „legendája” áll és egy platonikus, soha be nem teljesült szerelem.
Gárdonyi egy-egy regénye írásakor nem csupán a fantáziájára hagyatkozott, igen alapos levéltári kutatásokat is folytatott. Nem volt ez másként az Isten rabjai esetében sem. Nem sokkal a regény megjelenése után fiával felkereste a Margit-szigetet, hogy megmutassa neki a cselekmény helyszínét, az épületmaradványokat, az apácák egykori lakhelyét, a betegházat meg a konyhát is.
Mindez persze akkor már inkább az ő képzeletének a szüleménye volt, amit a régészeknek egyelőre nem sikerült igazolniuk. Gárdonyi egy pontnál megállt és határozottan kijelentette, hogy itt egy kút volt, ahonnan az apácák a konyhára hordták a vizet. Néhány földet túró munkás is dolgozott ott, akik meghallották az író szavait és egyikük váratlanul megszólalt: „Nincsen itt kút, kérem, sose volt…” Az író azonban nem hagyta annyiban. „Volt bizony, csakhogy maguk nem keresték.” A csapat vezetője erre önérzetesen megjegyezte: „Ez nem igaz. Kerestük, bizony, de nem találtuk. Pedig a tanár úr több mint egy méterre leásatott velünk.”
Még percekig folyt a vita, amikor előkerült a tanár úr is, a breznóbányai születésű Lux Kálmán (1880–1961) műegyetemi tanár, restaurátor, az ásatások irányítója, aki fiatal kora ellenére már elég jó nevű tudósnak számított. Természetesen rákérdezett, hogy miről is folyik a vita.
Az egyik munkás azonnal válaszolt: „Ez az úr azt mondja, hogy itt egykor egy kút volt.” Lux kissé hitetlenkedve megjegyezte: „Ha lett volna, bizony itt lenne. Egy kút nem tűnik el csak úgy.”
Gárdonyi Géza azonban továbbra is ragaszkodott a maga igazához. Miután megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, a tanár úr kissé engedékenyebb hangra váltott, látván, hogy nem akárkivel van dolga.
A nemrég megjelent regényt még nem olvasta, csak hallott róla, de a kút dolgában nem engedett: „Azt bizonyosan állíthatom, hogy itt kút nem volt, pedig kerestük.”
Gárdonyi ekkor elővette a logikus érveket: „Kellett lennie. Apácakonyha kút nélkül el nem képzelhető. A Duna vize főzésre nem alkalmas, a szigeti forrás messzire van innen, az apácák nem járhattak oda, mert aligha győztek volna annyi vizet hordani. Egy klastromnyi apácának még ivóvizet sem, hát még a konyhára valót. A Margit-legenda is említi a kutat, sőt az egyik cselédje bele is esett a kútba.” Lux professzor azonban hajtogatta a magáét: „Amibe a cseléd belefordult, az nem kút volt, hanem a csatorna, amely a Duna vizét ide vezette.”
Az írót azonban ez nem győzte meg. Erre az ásatás vezetője megkérdezte: „Tisztelt uram, ön szerint, hol volt a kút?” Gárdonyi tett néhány lépést, majd határozottan rámutatott egy pontra. Lux odahívott néhány munkást és utasította őket, hogy ássanak. Fél óra elteltével már egy nagyobb gödör tátongott a megjelölt helyen, de nem találtak semmit. Az író kissé csalódottan vállat vont, majd elbúcsúzott és visszautazott Egerbe. Két nap múlva levele érkezett Lux professzortól. Ebben az állt: „Tisztelt Gárdonyi úr! A betömött kút kőkarikáit három méter mélységben megtaláltuk. Az ön következtetése helyes volt.”
Megjelent a Magyar7 2026/10.számában.
