Félrevert trianoni harangok
A PERFEKT, a.s. (2020) kiadó gondozásában jelent meg Ján Gábor és Ferdinand Vrábel Život národa je večný – Sto rokov od Trianonu (A nemzet élete örök – Száz év Trianon után) című könyve, amelynek az alcíme keltette fel a figyelmemet. Talán azért, mert jómagam ebben a száz évben életem több mint háromnegyed részét kisebbségiként éltem, élem, Trianon árnyékában. Így a kisebbségi lét tanúja vagyok.
Szerintem Trianon az a százéves folyamat, amely során az elszakított magyar nemzetrészek szenvedése, gyakori megalázása, erőltetett asszimilációja napjainkban is folytatódik.
A könyv olvasása közben, Karinthy Frigyes: Magyarázom a bizonyítványom című írása jutott eszembe.
A szerzők a trianoni békediktátum igazát magyarázzák, és annak évszázados következményeit, de elszenvedőit szóra sem méltatják. A másik, s talán a legfőbb jellegzetessége a könyvnek, hogy a szerzők minden „bokorban” a magyar revizionizmus veszélyét vélik felfedezni. Mint amikor egy faluban a közelgő veszély esetén félreverik a harangokat. De lássunk néhány példát a könyvből!
Az előszóban azt írják a szerzők, hogy 1920. június 4-ét a szlovák államiság alapkövének lehet tekinteni, mai területi kiterjedésével. Ez így nem igaz, mert az 1947-es párizsi békeszerződés során módosítás történt. Ott Csehszlovákia újabb öt, Pozsony környéki településre tartott igényt, és ebből hármat meg is kapott: Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnt. Tehát az 1920-as békediktátum idején az ország területe nem volt azonos a maival. Szerintük a németek és a magyarok idézték elő az első világháborút. Ez sem igaz. Ennek cáfolatára az osztrák köztévé volt főmunkatársa, Paul Lendvai Magyarok a kudarcok győztesei c. könyvéből (Helikon, 2001.) idézek:
Trianon igazságosságával kapcsolatban Rudolf Kučera cseh politológus Közép-Európa története című könyvében (2008) olvasom:
Ján Gábor és Ferdinand Vrábel, a Život národa je večný – Sto rokov od Trianonu könyv szerzői sérelmezik, hogy a magyar kormány deklarálta a magyar nemzet egyesítését a Kárpát-medencében. Nekünk, kisebbségi magyaroknak ez az integráció, az összetartozás a létünk, a megmaradásunk alapköve. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy Budapest a Szlovák Köztársaság ellen hangolja „a mi magyarjainkat, amit már nem szabad szó nélkül hagynunk, mert ezek a mi állampolgáraink”. Igen, állampolgárok, akik nem rendelkezhetnek közösségükről, akik nem is léteznek, hiszen a többségi médiában nem állampolgárokról beszélnek – ahogy az alkotmányban sem –, hanem szlovákokról, mert itt mindenki szlovák. Ha sajátjuknak tekintenek minket, akkor miért vagyunk ma is kollektív bűnösök a pozsonyi parlament által 2007-ben újfent megerősített Beneš-dekrétumok árnyékában? A bűn akkor is bűn marad, ha törvény alakjában ölt testet! Miért vagyunk máig másodrendű állampolgárok a szlovák kormány szerint?
1992 és 1994 között a szlovák parlament képviselője voltam. Minket nem vontak be az Alkotmánytervezet előkészítésébe, módosító javaslatainkat pedig elutasították. Szülőföldünkön nem vagyunk államalkotók, holott itt élünk, dolgozunk és adózunk. Ezzel kapcsolatban a könyvben (123.o.) ez áll:
Vajon milyen következményekre gondolnak? Ez is csak félelemkeltés! A szlovákok nem akarják megérteni, hogy a mi lojalitásunk annál erősebb lesz, minél inkább bővítik jogainkat! Mondjuk ki világosan: a szerzők és mások félelmei Szlovákia mai területe egy részének elvesztéséből indulnak ki! A félelemkeltés további állomása, hogy Magyarország az egyetlen állam az integrált Európában, amely nyíltan deklarálja, hogy a nemzet határai nem azonosak az ország határaival.
Ez így van. Képviselőként jómagam is nyilatkoztam hasonló megfogalmazásban erről a témáról. Akkor halálosan megfenyegettek: "Aki ilyeneket mond, annak a vére fog folyni”, üzenték.
A magyarok által kért, de elutasított népszavazást Trianonban azzal intézik el a szerzők, hogy ezt az utódállamok elfogadhatatlannak tartották. Egyrészt a korábbi magyarosító törekvések miatt, másrészt amiatt, hogy Magyarország a népszavazással Nagy-Magyarország visszaállítására törekedett. Újabb hazugság.
Esterházy Jánost az irredentizmus vezérének nevezik, aki a szlovák parlamentben idegen érdekeket képviselt, de arról mélyen hallgatnak, hogy ő volt az egyedüli képviselő, aki a zsidótörvény meghozatalát ellenezte. Nehezményezik, hogy a lengyelek és a magyarok Esterházy boldoggá avatását szorgalmazzák, amit egyébként Ján Orosch nagyszombati érsek is támogat.
Azt olvasva, hogy a „magyarországi szlovák kisebbség Trianon legnagyobb áldozata, mára csak töredékük maradt”, megdöbbentem. Azt ugyanis meg sem említik, hogy az ún. lakosságcserével a magyarországi szlovákokat szó szerint „lefejezték”, hiszen értelmiségük nagyobb része áttelepült. A szerzők szerint a szlovák–magyar együttélés egészen az 1867-es kiegyezésig elviselhető volt.
Hazugság, mert a nézők spontán énekelik el a magyar himnuszt. Azért, mert magyarok, mert a himnusz a nemzeti imádság, senkit nem bánt, senkit sem sért, hanem a Mindenható áldását kéri a magyar nemzetre. Miért kell ettől félni? A későbbiek során azt hangoztatja a Ján Gábor–Ferdinand Vrábel szerzőpáros, hogy a 20. század győztese Szlovákia.
A győztes megnevezés helyett inkább a szerencsés lenne a helytálló. Csehszlovákia hogyan lett győztes az első világháborúban, ha a háború után, 1918-ban alakult meg?
Szlovákia hogyan lett győztes a második világháború után, ha 1939-ben a németek oldalán megtámadta Lengyelországot, majd 1941-ben a Szovjetuniót? Igen, győztesek az asszimiláció területén, hiszen az elmúlt száz évben lélekszámuk háromszorosára emelkedett, a magyaroké pedig ötven százalékkal csökkent Szlovákiában. Így erősítik a többséget az asszimilálódott magyarok, s ha a szlovákok betelepülése ilyen intenzitással folytatódik Dél-Szlovákiában, akkor a 21. században tejessé válhat a „győzelem”.
Mindent összevetve ez a könyv a féligazságok, a csúsztatások és a vaskos hazugságok keveréke. A szlovák–magyar ellentétek katalizátora lehet, félelmet generál és feszültséget szít a magyarok, tehát az ország állampolgárai ellen. Fokozza a szerzőkhöz hasonló szlovákoknak a lehetséges országvesztéssel kapcsolatos félelmeit, mert minden magyar megnyilatkozásban azt vélik felfedezni. Holott Budapest sehol sem beszél határrevízióról, csak „azt olvassák ki” azokból a törekvésekből, amelyeket az anyaország tesz elcsatolt kisebbségei megmaradásáért. Talán rossz a lelkiismeretük?
Kisebbségi magyarságunk jelenlegi helyzete a szlovákiai politikai élet erkölcsi és demokratikus standardjának a barométere is. Mert mi lehetne nagyobb hatással a politikai erkölcs és a demokrácia jövőbeni állapotára Szlovákiában, mint a többség pozitív magatartása egy védtelen kisebbséggel szemben? Azzal a kisebbséggel szemben, amely megfogyva bár, de törve nem, száz év elteltével is őrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait.
Megjelent a MAGYAR7 hetilap 27. számában.
