Emléktúra a Róna-havas vidékén - VIDEÓVAL
Mikor kinyitom a szemem, egy ideig még szedegetni kell a gondolatokat, hol is vagyunk, mit keresünk itt. Pár méterre tőlem a kialudt tábortűz hamuja, mellettem a mosatlan serpenyő, amiben este a császárszalonna sült, körülöttem pedig hozzám hasonlóan a többiek is bebábozódva fekszenek a hálózsákjukban.
Gyorsan összeáll a kép: Kárpátalján vagyunk, a Róna-havasban, 1200 méteren az Osztra és a Róna-havas csúcsai között. Igen, megvan: este a főcsúcsról lefelé jövet, de már igen fáradtan, azért igyekeztünk, hogy még sötétedés előtt elérjük az erdőhatárt. Mert a túra közben kiderült, hogy csak a sátrat sikerült elhozni, annak merevítővasai otthon maradtak, így nem maradt más, mint a meleget jobban tartó erdőben aludni, hálózsákban bivakolva.
És igen, megvan az éjszaka is: nehezen sikerült elaludni, sokáig néztük a csillagos eget, hallgattuk a lombkoronát zúgató szelet, miközben szó esett Istenről, hazáról, családról. S bár reggelre befelhősödött az ég, szerencsére hajnalban nem csapódott ki a pára a hálózsákra, így sikerült szárazon ébredni. Gyorsan össze is pakolunk, aztán megyünk tovább az Osztra hármas csúcsa felé.
A Róna-havas viszonylag nagy kiterjedésű hegység az Ung, a Turja és a Latorca vizeinek szorításában. Fő csúcsa, az 1479 méteres Róna-havas hatalmas füves pusztára hasonlít, valószínűleg innen a hegység elnevezése is. Tőle karnyújtásnyira a Kulica (Havasközi-bérc) és az Osztra (Éles-kő) csúcsai emelkednek még 1300 méter fölé, ám a többi bérc már alig éri el az 1000 méteres magasságot.
A Róna-havas legszebb része a havasi ébredés után várt ránk: leereszkedtünk egy nyeregbe, ahol az 1890-es években állított magyar feliratú erdészeti emlékkel is találkoztunk, majd megmásztuk a legimpozánsabb ormot, az Osztrát. Innen kitárulkozott előttünk a szemközti Vereckei-Beszkidek gyönyörű vonulata, amely Uzsoktól Vereckéig az ezeréves határt is hordozza füves gerincén. Ki is néztük magunknak az alant fekvő Beregbárdost, ahonnan majd nekirugaszkodhatunk a gerincnek.
Beregbárdos csendes kis ruszin falu, kocsmaként is működő vegyesbolttal.
Fel is tankoltunk a következő napokra: számunkra ismeretlen, cirill betűs csoki, pótzokni, víz, pálinka híján vodka és némi sör került a pénztáros néni elé, aki egy mechanikus számolóeszközön kiszámolt egy valószínűtlenül alacsony összeget, amit gyorsan kifizettünk, még mielőtt újra számolni kezd a „szorobánján”. A falun átkelve végeztünk egy gyorsértékelést Beregbárdosról: láthatóan itt mindenki az erdőből él, a járműpark az elmúlt rendszert idézi, kivéve a terepjárókat, amelyek Ukrajna belső megyéiből valók.
Az elvándorlás miatt itt is potom pénzért kelnek el az autentikus ruszin házak, amelyek aztán hétvégi nyaralóként szolgálnak. A nagy nemzeti felbuzdulás jegyében kitett „Dicsőség Ukrajnának!” feliratú multireklámok is az új jövevények kedvéért vannak itt, a helyiek szerint (és szerintünk is) a dicsőség ugyanis egyedül Istené!
Az Orosz-út-hágó a Vereckei-Beszkidek egyik legalacsonyabb átkelője, mint neve is elárulja, régen ezt a hágót használták a magyar és a szláv világ közt közlekedők.
A bükkös-gyertyános övezeten átkelve mi is gyorsan elérjük, és a gyephavas gerincen balra kanyarodva az Uzsoki-hágó felé vesszük az irányt. A gerinc szinte végig szintben hullámzik 20 kilométeren keresztül, míg el nem érjük az Ung forrásvidékét. Balra a Róna-havas kísér bennünket, szemben a Besszádok tömbje kerül egyre közelebb hozzánk.
A nem túl változatos terepen csak az okoz némi izgalmat, hogy az Uzsoki-hágó felé tartó turistaúton mozgásérzékelő drótokba botlunk. Ukrajnában ugyanis nem csak az országhatárt, de még a megyehatárokat is szigorúan ellenőrzik, a hágókon ellenőrző pontokon igazoltatnak minden erre autózót. A 890 méteren levő hágó ellenőrző pontjáig azonban nem mentünk el, száz méterrel előtte lekanyarodtunk balra az első világháborús emlékműhöz.
Ideje ugyanis elárulni kárpátaljai kirándulásunk valódi célját: a Róna-havas és a Vereckei-Beszkidek bércein tett többnapos sétánk egy 100 évvel ezelőtti „túra” és annak hősei előtt kívánt tisztelegni.
1914 novemberében-decemberében Szurmay Sándor hadteste az Uzsoki-hágónál megállította az orosz betörést. A hegyi harcok terhét főleg a 38. honvéd hadosztály viselte. Szurmay katonái fagyban, hóviharban, elkeseredett küzdelemben verték vissza az orosz tömegtámadásokat, amiért Szurmay altábornagy 1917-ben megkapta a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét.
Mikor Szurmay megérkezett, a muszka a hágóban és az Ungot kísérő hegyekben mélyen beásva tartotta vonalait, és arra készült, hogy kitörjön az Alföldre. A magyar csapatok az Ung völgyét megkerülve, a Róna-havason átkelve szándékoztak az oroszokat oldalba támadni, és kivetni állásaikból, ami a magas hegyek, a hideg tél, a combig érő hó, a nehéz ellátás miatt nagyon kemény vállalkozás volt, és igen sok áldozattal járt, még mielőtt harci cselekményre került volna sor.
Az oroszok érzékelve a támadást, visszahúzódtak az ezeréves határon túlra, és ott ásták be magukat. Tábornokaink tudták, hogy felesleges vérontás tovább menni, ezért a csapatainkat a hátrébb kialakított állásokba rendelték. Állóháború alakult ki, azonban az erkölcsi győzelem a miénk volt: az orosz elhagyta Magyarországot.
Érdemes megjegyezni, hogy 1915 márciusában az oroszok általános támadást indítottak a kárpáti arcvonal ellen, amit mindenütt áttörtek, kivéve itt, Uzsoknál, amit a Szurmay-féle hadtest védett. Innentől nincs más dolgunk, mint „átadni a szót” az Uzsoki-hágón álló emlékműnek, amelynek a felirata a következő: „Ezt a katonatemetőt az orosz hadvezetőség alapította 1914 őszén. A világháború befejezése után a környéken lévő sírok ebbe a temetőbe lettek áttelepítve. 6 orosz, 6 osztrák-magyar katonatiszt és 351 orosz és osztrák-magyar katona alussza itt örök álmát. Emlékük őriztessék tiszteletben!”
Megjelent a Magyar7 2021/19. számában.
