Emberek a havason: Észak-Hargita a Hazajáró szemével - VIDEÓVAL
A Kilyénfalva feletti elágazásban tanácstalanul álldogálunk a késő nyári éjszakában, mire előkerül Jóska, hogy mutassa az utat a Kicsi-Ponkon álló tanyájához. Rég voltunk nála, azóta a bánya miatt mintha átszabták volna az utakat is, de a lényeg, hogy itt van, nem öregedett semmit, indulhat végre a várva várt észak-hargitai kalandunk.
Tán két kilométer, és ott vagyunk a tanyán, ahol egy hatalmas tűz mellett várnak már Jóska barátai, Attila és Endre is minket, hogy végre megnyíljanak azok a pálinkásüvegek, és belecsaphassunk a hajnalba nyúló anekdotázásba.
Reggel fáradtan, szénaszagúan ébredünk meg a hiuban, de a létrán lemászva most tárul elénk igazán a Kicsi-Ponk világa, ami másnak a világ vége, de barátaink számára a világ közepe. Hol is láttuk először ezt a harmóniát? Talán a Nyírő József regénye alapján készült Emberek a havason filmkockáin? Vagy Tavaszy Sándor írásaiban olvastuk?
„A hegynek lelke és a lábainál gyűrűző népnek a lelke összefonódott, a székelyt a Hargita nélkül, a Hargitát a székely nélkül elképzelni sem lehet. A hegyóriás kincses gazdagsága, kimeríthetetlen sok szépsége és népének szívós ereje és sokszínű lelkének ékessége annyira egymásra utalnak, hogy csak együtt tudnak elborulni és felderülni. Amilyen rejtelmes és gazdagon tagolt a Hargita világa, éppen olyan titokzatos és sokfelé néző népének eszejárása. Az adja ennek a hegyvonulatnak a különös varázsát, hogy van egy nép, amely ősidőktől fogva hűséggel ragaszkodik hozzá, s gazdagságát nem akarja kihasználni, hanem mindig csak annyit fogad el tőle, amennyi elég a mindennapi életére, de annál inkább elfogadja lélektermékenyítő szépségét, éltető melegségét és barátságát, s mint személyes hatalomnak, a keblére hajtja a fejét, ölébe sírja el bánatát, s rengetegeibe zengi bele dalát.”
Ebbe a rengetegbe indulunk barátainkkal, hogy a Hargita déli és központi vonulatának a felfedezése után megismerjük immár az északi kráterek, az Osztoros és a Fertő-tető turisták által alig járt bérceit is.
Turistautak, turistajelzések például csak a tetőkön vannak, ott is igen gyengén jelezve. Az Észak-Hargita megmaradt a pásztorok, a favágók, a hegyi emberek territóriumának, ami nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Ez a zárt, önmagából táplálkozó kultúra érezhetően még nem ápol olyan szoros kapcsolatokat a külvilággal, hogy értékeit feloldja. Az apáról fiúra szálló tudásban évszázadok tapasztalatai, az ember és a természet között kialakult rend sűrűsödik. Ez az egyensúly innen nyugatra ugyanúgy felbomlott, mint a faluközösségek, ezért is értékelődik fel abban a korban, amelyben a globális trendek a multikulturalizmus eszméjének örve alatt éppen a kulturális sokszínűség eltüntetésén munkálkodnak.
Meredek kapaszkodóval jutunk fel az Osztorosra, amelynek egyik eldugott völgyfőjében érdekes andezitsziklára hívják fel figyelmünket székely barátaink. Az úgynevezett Tatár-kő annak állít emléket, hogy „ezen a helyen pusztíttatott el Tatár Sándor”, a környék rettegett haramiája. Az Osztoros után elbúcsúzunk Jóskáéktól, hogy a Fertő-tetőre menet ismét Tavaszy Sándor legyen az útitársunk.
Átvágva a Kishavason, végre felérünk a Fertő-tetőre, ahol kinyílik előttünk a táj: a dús legelők felett ott magasodnak a Központi-Hargita vulkáni kúpjai, a Rákosi- és a Madarasi-Hargita. Az előttük lévő Fertő-nyereg az Északi- és a Központi-Hargita határát jelöli, innen mi az Ivó-patak völgyébe ereszkedünk, hogy a hosszú túra után estére Ivóba érjünk.
A Nagy-Patak feletti tetőn egyre hangosabban hívogató kolompszó és a csaholó kutyák hangja egy esztenát jelez, ahova a sötétedés miatt be is térünk.
Orbán Balázzsal szólva: „Még arra sincs szükség Székelyföldön, hogy ismerős légy, mert itt az ősi erények honában bárhová térj be, még a legszegényebb földész is szívesen lát, s megosztja vendégével utolsó falatját is, mert ha pénzzel akarnád jutalmazni, sértve érezné magát.” Így járunk mi is a házigazdánkkal, Leventével, akivel reggel még belekóstolunk a havasi pásztorkodás teendőibe, aztán véglegesen leereszkedünk Sikaszóba. „Mert napokat, heteket lehetne a Hargitán eltölteni, s mindig új és új látnivalókkal mulattatna és tanítana, s eközben mind több nyugalmat és békességet ajándékozna, különösen annak, aki őszintén és mélyen tudja szeretni.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/17-es számában.
