Elhallgatott történelem (II.)
Folytatjuk írásunkat, amelynek első részében összefoglaltuk a doni katasztrófa történelmi előzményeit. Megpróbáltunk választ adni arra a kérdésre, hogy mit keresett a 2. magyar hadsereg kétezer km-re a hazájától, a Don-kanyarban? Elmondtuk, hogy az írásunk címében is jelzett Haraszti János bódvavendégi honvéd, a nagybátyám a fagyos pusztaságban harcolt, és hogy 1949-ben, kilencéves koromban a jobb kezemben felrobbant egy aknagyutacs.
Haraszti János nagybátyám emlékét mindössze három tábori postai levelezőlap őrzi. Mindhárom lapot a nálánál öt évvel fiatalabb öccsének, Haraszti Istvánnak (1911–1995) címezte: „Bódvavendégi Utolsó posta Hidvégardó. Feladó: Haraszti János, rendfokozata: Honvéd. A tábori posta száma: 233/37.
Haraszti István megjegyzése a lapon: „1942 XII. hó 2-án jött, 5-én válasz ment”. (József, a bátyja (1901–1982) három gyerek, Imre, László és Mariska édesapja, felesége a hidvégardói születésű Noga Anna (1912–1982). Magda a címzett Haraszti István (1911–1995) öccsének a lánya.)
Második levél: „Kelt 1942. XII. 17. Kedves öcsém. Tudatom, hogy a XI. 28, és 30-án kelt lapot és csomagot megkaptam, mely a legjobb egészségben talált, mit nektek is viszont kívánok. Cigarettát még nem kaptam. A csomag ép volt, de azért máskor ha küldsz, ne tégy bele italt, inkább valami száraz pogácsa vagy doboska félét, annak több hasznát veszem. Amit pedig odahaza rémhíreket beszélnek, nem kell elhinni, nem olyan veszélyes az orosz hadsereg, mint ahogy azt odahaza egyesek dicsérik. Lehet, hogy máshol nem így van, de mi felőlünk csak legyetek nyugodtan. Rohály és Viszlai most más helyen van, egy héttel ezelőtt találkoztam velük. Dúll és Berti itt van velünk, tudunk egymás felől. Egy faluba voltam a debrétei Eperjesi Laci sírjánál. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket s Boldog új Évet kívánok tisztelem Édes Apámékat, a legjobbakat kívánom, maradok bátyád, János.” A lapon Haraszti István feljegyzése: „1942. XII. hó 30-án válasz ment.”
A Szent Ünnep szép csendben ment el, várjuk most már az új évet. Most itt összetalálkoztam a környékünkről van egy tornai, debrétei Mester nevű és a Jankó öreg, s Haraszti Feri Udvarnokiból, ezekkel töltöttem el a Karácsony Ünnepet. Az ökröket, ha eladod, hát csak olyat végy, amivel tudtok dolgozni, mert mi még nem tudunk róla, hogy mikor kerülünk haza, még úgy hiszem, nem lesz egyhamar. E hónapban is küldtem negyven pengőt, majd elseje után vidd be a könyvem a postára a kamatbejegyzés végett. A pénzt is vidd be, ha szükségetek nincs rá. A képeslapot is megkaptam és sógortól egy tolnai lapot. Ezek után a legjobbakat kívánok. Tisztelem Édesapámékat. Maradok bátyád, János.” A lapon Haraszti István megjegyzése: „1943. I. hó 18-án jött, 19-én és 20-án írtam.”
Ekkor még Anglia és a Szovjetunió kivételével egész Európa Hitler lábai előtt hevert. Ekkorra még nem dőlt el a sztálingrádi csata. Hitler ekkor még a németekkel, olaszokkal, románokkal, magyarokkal, szlovákokkal együtt összesen 230 hadosztállyal irgalmatlanul támadott és elkeseredett harcot vívott Sztálingrádért. Ekkor még éltek a villámháborúról, a német hadsereg legyőzhetetlenségéről terjedő legendák. Ekkora még nem állt be az a fordulat, ami meghatározta és eldöntötte a második világháború sorsát.
Amikor Haraszti János a második lapot írta, az olaszok még nem engedték be az oroszokat, a románok még nem futamodtak meg. Ekkor még nem kezdődött meg a német visszavonulás. A Szovjetunió kétfrontos háborúra készült, keleten várta a japán támadást, de a japánokat az Egyesült Államok háborúba csalta. Ezzel a japán támadás terhét az USA átvállalta magára, így az Uraltól Szibériáig minden erő a főváros és Sztálingrád segítségére sietett. Vas Zoltán, az ötösfogat egyike ott volt, a helyszínről tudósított: „Éjjel nappal jöttek szerelvények, megszámlálhatatlan mennyiségben, átcsoportosításként Szibériából.” A Don-kanyart túlélő, bódvavendégi Király József ezeket nevezte kemény fagyhoz edzett szibériai tigriseknek.
A harmadik levél volt az utolsó, az utolsó életjel, amit nagybátyám adott magáról. Burinda nagyanyám a Vöröskereszttel kerestette, míg aztán végül megjött a tragikus hír: Haraszti János eltűnt. Kardos asszony volt a nagyanyánk (repült felém a guzsalyfej, amikor tiltása ellenére is kiszaladtam a hideg télbe), de ezt a tragédiát, ezt a veszteséget soha nem tudta feldolgozni. Ezután mindig gyászolt, mindig várta, siratta a fiát, aki érdekes módon tábori lapjait a négy évvel fiatalabb István öccsének címezte, akitől bevonulásakor azzal búcsúzott el: „Ha hazajövök, minden másképpen lesz, minden úgy lesz, ahogyan mi akarjuk.” Ezt maga Haraszti István nagybátyám mondta el nekem. Micsoda bátorítás, micsoda fennköltség, micsoda nagyvonalúság egy öcskössel szemben! A tábori lapokat Krisztina lányától kaptam, akit nagyra becsülök azért, hogy megőrizte, átmentette és rendelkezésemre bocsátotta ezeket a dokumentumokat.
Sok minden kiderül ebből a három lapból, ezekből a sorokból. Az egyik a földijeihez való ragaszkodása, például Rohályhoz, aki egyébként a sógora volt. Fiútestvérek között nem ritkaság a Káin-Ábel viszony, az idősebbik lekezelően bánik az öcskössel, nem ismeri el tehetségét, képességét, lenézi, elnyomja. Ezek a sorok azonban nem erről tanúskodnak. Segíteni akar az öccsének még a halál torkából is! Mert ha én otthon lennék, vehetnél olcsóbb ökröt is, mert én betanítanám, de te vedd meg inkább a drágábbat, hogy neked könnyebb legyen vele dolgozni. Pénzt küld haza az öccsének, hogy vigye el a bankba, de csak akkor, ha nincs rá szüksége. És a kamat! És az ital! A takarékosság, a szorgalom, a szerénység, a tisztesség jellemezte mindenkor a Harasztiakat. Nem hallottam arról, hogy egyetlen részeges is lett volna a nemzetségben. Templomjáró, istenfélő emberek voltak. Köteles felmenőim mellett mindig is büszke voltam a Harasztiakra, különösen a két nagybátyámra, Józsefre és Istvánra. Most már látom, ugyanilyen büszke lettem volna Jánosra is. És vagyok is!
A Haraszti lányok, fiúk így alapozták meg boldogulásukat, amit takarékossággal, szorgalommal, kemény munkával gyarapítottak, így lettek a falu egyik legmódosabb leányai és legényei. Ifjabb Haraszti József (1901–1982) nagybátyám nem véletlenül lett a megalakuló Közös Szövetkezet első elnöke Vendégiben. És le kell írnom: Jézus hitű, apostoli, ezeréves keresztény nemzetünk sírásói és ellenségei a jómódúak ellenségei is voltak. De Haraszti József Amerikában tisztességes munkával (új rabszolga módon) teremtette meg öt gyermeke életfeltételeit. A vörös terror mindhárom hulláma ezeket volt hivatott elsöpörni, ha ellenszegül, börtönbe zárni, deportálni, száműzni volt a parancs. Igen, édesanyám 1927-ben nem érkezett üres kézzel Tornaújfaluba a szintén jómódú Köteles családba, hanem 50 ezer cseh korona örökséggel (a péderi Kopper András elmondása szerint ekkortájt egy borjas üsző ára ezer korona volt), és ebből vásároltak édesanyámnak – az ő nevére – földet az eladósodott tornai gróf birtokából.
Harmat Árpád Péter szerint a doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége volt, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában. Pintér Tamás Mohácsot nemzeti létünk nagy temetőjeként és katasztrófájaként emlegette, ahol 20 ezer halott volt, köztük a király és öt püspök is életét vesztette. A doberdói pokol a magyar hadtörténet egyik legvéresebb öldöklése volt, ahol több mint 100 ezer halott maradt.
Befejezésként álljon itt Csoóri Sándor ünnepi beszéde, amely Boldirevkán hangzott el 1997. július 20-án (megjelent a Szálla alá poklokra c. könyvében).
Tisztelt Orosz Polgárok! Bordirovka lakói!
Élők és holtak követeiként jöttünk Magyarországról az Önök hazájába. Több mint ötven esztendeje indultunk el erre a fájdalommal és gyásszal kikövezett, nagy útra: a Don melletti katonatemetők elárvult, föld alatti birodalmához, de a történelem és a politika megkerülhetetlen terepakadályai miatt csak most érkezhettünk ide. Köszönjük, hogy a megbékélés kapuját kinyitották előttünk.
Tudjuk és megértjük, hogy döntésük nehéz volt, sőt nehéz még most is, ezekben a fegyelmezett és szertartásos órákban, hisz Önöknek nemcsak saját nevükben, de minden elesett katonájuk és polgártársuk helyett is dönteniük kellett a magyar emlékmű fölállításáról (…).
A Don-kanyar a mi számunkra, magyarok számára a bukás és a végzet jelentésével azonos. Ezerszáz éves történelmünkben négyszer ért minket hasonló csapás. Először 1241-ben, amikor Batu kán vezérletével tatár seregek dúlták föl s pusztították el országunkat; másodszor 1526-ban, amikor az Európa meghódítására készülő török birodalom tiport el minket, útban állókat; harmadszor 1849-ben, amikor szabadságharcunkat a Habsburg-ház csakis az oroszok segítségével tudta leverni; s negyedszer itt a Don-kanyarban, amikor a 2. magyar hadsereg, idegen érdekek nyilvánvaló áldozataként, fölmorzsolódott s elpusztult.
János Jelenései a Bibliában figyelmeztető, profetikus látomások. Egy eljövendő, költői apokalipszis bomlik ki bennük a képzelet hatalma által. Az az apokalipszis viszont, amelyet az orosz frontra kirendelt magyar katonák éltek át, s amelybe százezrével belehaltak, nem a profetikus képzelet műve volt, hanem a nagy hatalmú valóságé. A tankoké, az ágyúké, a hóé, a fagyhalálé, amely, mint lidérces fegyvernem a hazájukat védő orosz katonákat és népet segítette. Beszéltem olyan túlélőkkel, akik a csonttá keményedett, halott katonák százait talpukra állítva szúrták bele a hóba, hogy ne halottnak, hanem elevennek láthassák őket, s erőt és biztatást kaphassanak tőlük. (…)
Mi, akik most eljöttünk ide, hogy százötvenezer, hazáját hűséggel és hősiesen szolgáló, elpusztult magyar katonának és munkaszolgálatosnak megadjuk a halottakat mindig megillető végtisztességet, főhajtásunkkal nem a történelmet akarjuk utólagosan átigazítani. A megesett bűn – még ha elnyerte is büntetését – karakteres bűn marad az emlékezetben.
Az marad a mi második világháborús részvételünk is. Mentséget nem, legföljebb magyarázatot találunk rá.Épp az oroszok egyik legnagyobb írója: Dosztojevszkij tárta föl azt a meghökkentő folyamatot, melyben a kitaszított, a szerencsétlenül járt áldozat szinte törvényszerűen bűnözővé válhat. Sajnos, ez a folyamat nemcsak egyéneket ragadhat el, de nemzeteket is, és rossz döntésekbe sodorhatja őket. Téves csataterekre. Ez történt velünk is.
Tisztelt Vendéglátóink! Tisztelt Emlékezők! Sokáig tűnődtem, hogy néhány történelmi ok és érv fölvillantása után bevallhatjuk-e az áldozatból lett bűnös legmélyebben rejtező igazságát és fájdalmát. Végül úgy döntöttem, hogy igen, hiszen a Don-kanyart benépesítő temetők csöndje és az irodalmukban megismert orosz lélek természete is a teljes föltárulkozásra biztat.
Önök feltehetően nem tudják, hogy a magyar nemzet megroppanása nem az első s nem a második világháborúval kezdődött, hanem az 1848–49-es Habsburg-ellenes szabadságharcunkkal. Ezt a sokszázados keserűségtől kirobbanó függetlenségi háborút másképp fejezzük be, ha I. Miklós, a nagy oroszok cárja nem nyújt segítséget a megroppanás előtt álló Habsburg-háznak. Ferenc József maga utazik el a Varsóban tartózkodó cárhoz, hogy 200 ezer főnyi hadsereg beavatkozását könyörögje ki tőle. A végzetes kérést teljesíti a cár. Úgy küldi ránk csapatait, hogy előtte egyetlen rossz szót nem ejtettünk egymásról. Szabadságharcunk a megnövekedett túlerőtől elbukik. (…) Európa hatalmi egyensúlya – ha agonizálva is – az első világháborúig fönnmarad, de a cár általi meghosszabbítása, különféle áttételeken át, a mi végzetünket jelentette. Nem hallgathatom el, hogy a cár tisztjei milyen morális megdöbbenéssel számoltak be a szabadságharc leveréséről. Mihail Dorimedontovics Lihutyin vezérkari tiszt ezt írja: „Mi az osztrákoknak jöttünk segíteni, és segítettünk is nekik, de rokonszenvünk láthatóan egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk.”
De, ami megtörtént – megváltoztathatatlan. Jóvátenni a múltat egyikünk se tudja (…) A század emberének kétféle megoldás kínálkozik, hogy a szörnyűségek után lezárhassa múltját. Az egyik így hangzik: mi, akik élünk, semmit se felejtünk, és semmit se bocsátunk meg. A másik így: mi semmit se felejtünk, de mindent, amit lehet, megbocsátunk.
Szeretném, ha a világ sok temetőjében, orosz, magyar és másféle nép halottaira gondolva, mi az utóbbi választ fogadnánk el.
Az írás megjelent a Magyar7 2025/3. számában.
