Elhallgatott történelem (I.)
„Egy háború akkor ér véget, amikor az utolsó katonát is eltemették, és a második világháború ebben az értelemben máig sem ért véget” – mondta Holló József nyugalmazott altábornagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója a Munkaszolgálat a Don-kanyarban című dokumentumkötet bemutatóján, Budapesten. De mit keresett a 2. magyar hadsereg kétezer kilométerre a hazájától, a Don-kanyarban?

A Don-kanyari felvonulást illetően a magyar kormánynak nem volt választása. A németek vitték a szegény emberfiát ágyútölteléknek. Ma sem tudni pontosan kik azok, akik eltűntek, ott haltak, ott fagytak meg, s kik, akik bevált orosz szokás szerint, rövidebb-hosszabb idő után, valamelyik lágerban pusztultak el. Ugyanez elmondható a Don-kanyarban eltűnt mintegy 20 ezer zsidó munkaszolgálatosról; közülük mintegy ötezer léleknek sikerült a nevét azonosítani.
„Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma” – nyilatkozta Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar 1942–1943 című kötet szerzője 2017. január 9-én az MTI-nek. „Közülük 50 ezren estek el, és csaknem ugyanennyien sebesültek meg. A szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza” – állapította meg.
Zachar József adatai szerint a ténylegesen kiküldött 207 ezer főből a hadműveletek teljes időszakát tekintve elesett mintegy 45 ezer, sebesülten került a hátországba további 45 ezer, hadifogságba esett 28 ezer katona és eltűnt mintegy 19 ezer fő. 1943. április 24-e és május 30-a között hátraszállítottak mintegy 70 ezer honvédet és munkaszolgálatost.
Szabó Péter szerint a hősi halottak számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni. A sebesültek száma a hadsereg 1943. évi januári, februári visszavonulása során öltött hasonló méreteket, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányaiban a legnagyobb veszteségeket. Nem lehet pontosan tudni, hogy a 28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Szabó Péter arra is rámutatott, hogy a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek, amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása. Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45–50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének a felváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket felváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter kiemelte, hogy a magyar hadsereg a revízió megvalósítását tervezte, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, nem pedig távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították.
A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni.
Babucs Zoltán hadtörténész szerint a 2. magyar hadsereg személyi vesztesége 1943. január–február folyamán körülbelül 50 ezer hősi halott, mintegy 50 ezer sebesült és körülbelül 26 ezer hadifogoly volt. A nehézfegyverzet 100 százaléka elpusztult, a teljes anyagi veszteség közel 70 százalékos volt, az anyagi veszteség összegszerűen 367 millió pengőt tett ki. A 2. magyar hadsereg maradványai 1943. április 24-e és május 30-a között tértek haza Magyarországra, bár ellentételezésként a németek rendelkezésére két újabb megszálló könnyűhadosztályt kellett biztosítani.
A honvédek doni helytállását 1943-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg a legszebben, amikor Adolf Hitler kirohanására így reagált: „Hogy a magyar hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni. Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan.”
A kassai 21. gyalogezred jelentése (Babucs Zoltán hadtörténész nyomán) szerint „körülbelül minden 10. honvéd lett ellátva nemezcsizmával és a legénységnek 1942. december havában kiosztott 2 pár bakancs általában nem volt elég nagy ahhoz, hogy azokba téli kapcát is lehetett volna csavarni.” A fegyverzet nagy része befagyott, csak nagy nehézségek árán lehetett azokat használhatóvá tenni. A kassai 51. gyalogezred parancsnoka jelentette, hogy „a nagy hidegben a gyalogsági töltény nem sül el. Ennek következtében sem a puskát, sem a golyószórót, sem a géppuskát nem lehetett használni. A német aknavetőknek az első lövésnél megrepedt a csöve, a nagy hideg következtében. Úgy a távbeszélő, mint a rádiónál a membrán lemez mindjárt odafagy, amiért nem használhatók. Azon kívül a rádiót az ellenség azonnal zavarta, ezt emiatt egyáltalán nem lehetett használni.”
Erre a kérdésre sokan azt válaszolják, hogy a „halálra ítélt hadsereg” katonáinak többsége nem látta értelmét a harcnak, nem értette, miért kell német érdekeket szolgálva, hazáját védenie a Donnál. A 2. magyar királyi hadsereget azon kényszerűségből küldték ki a frontra, hogy az 1938–1941 közötti területgyarapodások német segítségét ellentételezze. A tisztikar és a legénység java tudatában volt annak, hogy mit keres hazájától majd’ kétezer km-re távol. „Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem az 1919-ben megismert bolsevizmus ellen harcolt, azt hivatott távol tartani a keresztény Magyarországtól. Ezt az expedíciós hadsereget a lehetőségekhez képest igen jól felszerelték, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal ’levetkőztették’, hogy a kivonuló hadsereget megfelelőképp ellássák. Az csak odakint bizonyosodott be, hogy a kisantant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és fegyverzete, kiképzése nem felel meg a keleti front viszonyainak.”
A hivatalos történetírás indoklása azonban még mindig hiányos. Hadba lépésünk igazi okának vannak még elhallgatott tényezői is. Ilyen a kőrösmezei légitámadás, amely egy nyílt pályán haladó vasúti szerelvény ellen repülőgépről történő géppuskatámadás volt. Majd fel-ségjel nélküli szovjet repülőgépek Kassa bombázásával hadüzenet nélküli agressziót követtek el Magyarország ellen. Ezzel a két ország hadiállapotba került egymással. Ma már semmi kétség sincs a felől, hogy a bombázást orosz repülőgépek hajtották végre, állítja Hernádi Tibor történész. Ha kimaradtunk volna a Szovjetunió elleni háborúból, akkor a német haderő megszállta volna Magyarországot és deportálta volna a nem kis létszámú zsidóságot (Hernádi Tibor szerint 800, Marschalko Lajos szerint 900 ezer főt), mint ahogy azt tette Európa minden megszállt államában. Tehát ezért, és Kun Béláék – Lenin-fiúk – emlékéért kellett a szegényember fiának a hazájától kétezer km-re megfagynia, meghalnia.
A Szovjetunió 1933–1941 közötti diplomáciai és belpolitikai magatartása egyértelműen bizonyítja, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió készült egy európai háborúra, fő ellenségként Németországot megnevezve. A Szovjetuniónak erre, a hagyományos terjeszkedésen kívül, semmi oka nem volt, nem lehetett. Amerika pedig nem akarta az európai kontinens egységét (szovjet nyersanyag, német ész). Ezt a szándékot igazolja az USA és a Szovjetunió közös agressziója is, amikor 1941 szeptemberében együttesen szállják meg Iránt, hogy azon keresztül beáramolhasson a Szovjetuniót megmentő hadianyag.
Mielőtt és mialatt a németek megszállták Magyarországot, Hitler árulás vádjával elfogatta Horthyt, kilátásba helyezte, hogy fejét veszi, ha ellenszegül. A német titkosszolgálat ugyanis informálta Hitlert Kállay Miklós zsidóbarát hintapolitikájáról, a „kiugrási irodáról”, Szentgyörgyi Albert isztambuli tapogatódzásáról, az angol külügyminisztériummal 1942 decemberében folytatott kiugrási lehetőségek latolgatásáról (Hernádi Tibor: A magyar zsidóság ezeréves védelme).
Sőt, mi több, Hitler arra is utalt, hogy ha belső zavarok támadnak Magyarországon, akkor a románok, a szlovákok, a horvátok is meg fogják támadni Magyarországot. Erről a zsarolási epizódról naplójában megemlékezik Hóman Bálint is, akinek a kormányzó személyesen mondta el a történteket. Innen ered az a román őrület, hogy ők a Tiszáig mehetnek, a szlovákok Miskolcig stb. Készen volt a hadműveleti terv, annak térképe, és azon Magyarország nincs.
Azt mondják, az ember emlékezete mintegy 3 éves koráig nyúlik vissza. 1943-at írtunk. Hároméves lehettem, egy asszony sírását őrzi, hordja emlékezetem. Sírdogált nappal, sírdogált éjszaka, sírdogált, amikor font, amikor szőtt, amikor imádkozott, sírdogált amíg élt. Ez az asszony nem volt más, mint a tornanádaskai népes Burinda család harmadik gyermeke, Burinda Mária (1877–1968), az én anyai nagyanyám, aki a szögligeti Haraszti Józseffel (1868–1960) lépett házasságra 1897-ben. Haraszti nagyapám édesanyja, Toho Mária Bódvavendégiből került Szögligetre, így Haraszti József és ifjú felesége az ottani anyai jusson rakták le családi fészküket. Ily módon rekedtek anyai nagyszüleim 1920-ban Csehszlovákiában. Tény, hogy bódvavendégi nagyanyánk kicsi gyermekkorunkban sokat járt Tornaújfaluba édesanyánknak segíteni, minket ráncba szedni, majd 1945 februárjában, amikor édesapánkat elvitték a sztálini haláltáborba, hozzánk költözött.
Mai napig fülemben cseng a Haraszti és Köteles felmenőim hitvallása: „Imádkozzál és dolgozzál.” Eltelt egy kis idő, míg olvasmányaimban eljutottam Szent Ágostonig, s megtudtam, hogy édesanyám és nagyanyám jelmondata nem más, mint a Szent Benedek által alapított férfirend, az első nyugati szerzetesrend regulája. Egy életforma, Szent Benedek szellemisége. Az ágostonos regula mellett a nyugati szerzetesség legfőbb, s csaknem kizárólagos szabálya. A napirend az istendicséret, fizikai munka, olvasás (tanulás) összhangjából állt. „Ora et labora”, ő mindig dolgozott, vagy imádkozott, vagy olvasott, egy percig nem tétlenkedett. Haraszti Jánost, a Don-kanyarban eltűnt fiát várta, siratta, gyászolta egész életében, édesanyám a bátyját siratta.
1944 decemberében természetes halállal távozott az élők sorából apai nagyapánk, nemcsak a család, de az egész falu bölcse, annak háromszor megválasztott bírája, első- és mintagazdája. 85 évet élt. „Volt itt tatár, török, egyik sem volt örök” – hirdeti ma is az egyik fennmaradt bölcsessége.
1945-ben érte családunkat a harmadik és a negyedik, egyben a legnagyobb tragédia, amikor édesapánkat elvitték az örökkévalóságba, és várandós édesanyánk elveszítette Magdolna testvérünket. Ekkor a könnyek úgy felszaporodtak, mint a záporeső, s egész patakká duzzadtak. Ekkor már két asszony sírt egyre hangosabban. Fájdalmuk látványa szomorú árnyékot vetett gyermekkorom nappalaira, sírásuk hangja felzaklatta éjszakáimat, aminek gyászos emlékei kitörölhetetlen nyomot hagytak egész életemre.
Ötödször 9 éves kisfiú koromban leselkedett nálunk a halál, 1949-ben, amikor felrobbant a jobb kezemben egy aknagyutacs. A szerencsétlenségek sorrendjében ez volt a végkifejlet.
