El nem sodort falvak a Szalontai-síkon
Ahogy a bihari hegyek szorító öleléséből megszabadulva a Fekete-Körös átalakul, úgy változik a kitárulkozó Alföldön az emberi nyelv és kultúra is. „El nem sodort magyar falvak” kísérik a folyó útját, s ellenállva a történelem árjainak, makacsul tartják magukat. Hogyne tartanák, hisz itt őrködik a tájban egy tajtékpipás magyar író szelleme, akinek Toldija erről a kopár szikről indult diadalútjára, és „aki úgy megművelte a nyelvet, mint földművelő a földjét: kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt.” Ebbe a tájba érkeztünk meg forgatni 2017 tavaszán, hogy kissé törlesszünk az adósságunkból: 6 éve forgott már a Hazajáró, de mindaddig alig néhány partiumi részt készítettünk.
A felső folyásán még ifjonti hévvel zúgó Fekete-Körös a Borzi-szoroson áttörve már a bölcsek nyugalmával szállítja le az olvadt hó levét a bihari hegyekből. És szállított bennünket is, mert bár nem éppen március idusa a fő kenuszezon, de nagyvíz idején érdemes ezt a látványos szakaszt kenuval bejárni. Ott, ahol a Fekete-Körös a síkságra lép, a Belényesszentmiklós feletti teraszon, egy Árpád-kori pálos kolostor templomának megrogyott tornya, mint megcsonkított magyarságunk jelképe kiált az ég felé. Úgy regélik, a tatárdúlás előtt hercegi palota, Géza király vadászkastélya állt itt, kedvenc vadászterületének szívében. Innentől már gyalogosan folytattuk utunkat Gyanta felé.
Gyantán ma már új időszámítást mérnek: ami 1944. szeptember 24-e előtt, és ami utána történt. 1944. szeptember közepén az elcsatolt falu hazatért. Ám egy hétig sem tartott a szabadság, a magyar utóvédek heves harcok után kénytelenek voltak feladni Gyantát.
De milyen az élet, amit a nyílt terror nem tudott elérni, azt lassan megoldotta az elmúlt évtizedek kilátástalansága: az elnéptelenedés, a fiatalok elvándorlása már az új világ hozadéka. Így történhetett meg, hogy az egykor virágzó faluban ma már több a ház, mint a lakó.
Továbblépve a Körös mentén, a végtelenbe vesző Szalontai-síkon, Bélfenyérre érünk. A faluszélen, egy elhagyott temetőben kopjafa hirdeti, hogy Bóné András kapitány „szürke por ködéből kelő kuruc serege” 1703-ban legyőzte a rác martalócokat. A „szép magyar leventék, aranyos vitézek” ezzel a dél-bihari diadallal nagy lökést adtak a kibontakozó Rákóczi-szabadságharcnak. Miután Bélfenyér öreg, román kori katolikus temploma „oly kicsi vala, hogy híveinek felét sem fogadhatá magába”, Kollonitz László nagyváradi püspök 1785-ben új Isten házát emelt helyére. „Istenemnek, fajomnak” – ezt hirdeti a templommal szemben az egykori zárdaépület, amit már Bunyitay Vince kanonok építtetett a leánynevelő vincés nővérek számára. 1949-ben elüldözték az apácákat, de a visszaszolgáltatott ház, hála Kiss Márton plébános atyának és a Kolping Családegyesületnek, ma újra a felnövekvő nemzedéket és a szülőföldön maradást szolgálja.
Tartja magát tehát Bélfenyér is, és tartja magát a következő falu, Tenke is. Itt született a földrajztudós és történész, Fodor Ferenc, akitől a címben szereplő „el nem sodort falvak” jelző is származik, és aki kiváló ismerője volt a tájnak és a bihari népléleknek. Tizenkét esztendős, amikor Tenkén felavatják Erdély és Partium harmadik Kossuth-szobrát. Ezt a szobrot 1919-ben eldugták a bevonuló románok elől. A mű nem került elő többet, mert időközben sírba vitték titkukat a rejtekhely ismerői. Tenke magyar közössége azonban nem esett kétségbe: 2008 óta új Kossuth-szobor áll a régi talapzaton.
Kossuth-szobor a szomszédos városban, Nagyszalontán is van. A századfordulón felavatott alkotás húsz éven át díszítette Szalonta főterét, aztán 1920-ban az új impérium ismeretlen tettesei ledöntötték. Újabb húsz esztendőnek kellett eltelnie, hogy Nagyszalonta felszabaduljon, s a Csonkatoronyba menekített szobor visszatérjen eredeti helyére.
De ne rohanjunk ennyire előre. Az Alföld keleti peremén, a Bihari-síkon fekvő Nagyszalonta a 17. századig jelentéktelen partiumi községnek számított.
A Köles-ér menti kis települést 1606-ban Bocskai István erdélyi fejedelem 300 hajdúnak adományozta, akik megalapították Szalonta városát. 1636-ra már vára is volt Nagyszalontának, amelyet azonban a török közeledtének hírére, II. Rákóczi György parancsára leromboltak. Az elmenekülő lakosság után csak egy csonka torony maradt, amely ma is a város jelképe. A pusztán maradt község csak a 18. század elejére népesült be újra, lakói főleg állattenyésztéssel foglalkoztak.
Híressé azonban azok a nagyjaink tették, akiknek itt ringott bölcsője. A református templom mellett Kossuth és Bocskai társaságában állnak a város nagy szülötteinek szobrai. Sinka István, Zilahy Lajos, Kulin György és Kiss István mellett természetesen ott találjuk Arany János egész alakos szobrát is. Arany ott ücsörög a róla elnevezett, múzeumként szolgáló Csonka-torony bejárata fölött is, de egy kis tájházat is szenteltek az író emlékének.
„Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a «Toldi »szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd.” Ezt már Petőfi írta 1847-ben a Kerényi Frigyesnek címzett „Úti leveleiben”, majd Szatmárból jövet, június 1-jén egy ajándék kávéfőzővel a hóna alatt be is toppant Nagyszalontán jóbarátjához. Petőfi jó pár napig maradt, miközben Arany alig tudta távol tartani a kíváncsi helyieket híres vendégétől. A látogatások később sem ritkultak, sőt mikor 1849-ben Petőfi Erdélybe indul Bemhez, családját Aranyékra bízza, akik a következő három hónapot Nagyszalontán töltik. A „bogár hátú öreg ház”, amelyben 1823-ban megérkezett a halhatatlanságba Arany János, ma már nincs meg. Hatéves volt, amikor házuk leégett, így ma már egy új építésű tájházban emlékezhetünk a költőre.
Az irodalmi emlékhelyek zarándoka az Arany János háztól kétpercnyi sétával eljut ahhoz a parasztházhoz, „ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” A partiumi szilaj pásztorok és szegény parasztok hányatott sorsú költője, a puszták ősi mítoszait balladákba éneklő „fekete bojtár”, Sinka István látta meg e kicsi portán a napvilágot. Dánielisz Endre soraival élve: „Hideg rációval szinte megmagyarázhatatlan, miként eshetett meg az, hogy a 19. és a 20. század legnagyobb magyar balladaköltőinek bölcsőit egyazon bokor alá helyezte a Gondviselés.” Van tehát kikre emlékezni a Szalontai-síkon, de az emlékezés csak úgy lehet hiteles, ha közben hűek maradunk az ünnepeltekhez és továbbörökítjük szellemüket, minden időben és minden térben, minden sodró árral szemben.
