Döntő csaták: Országomat egy lóért!

A „rózsák háborúja” elnevezés a 19. században terjedt el, első említése még a 17. század közepére tehető. Az elnevezés arra utalt, hogy az egyik résztvevő fél, a York család címerében szerepelt a fehér rózsa, míg ellenfeleik, a Lancasterek jelképe a vörös rózsa lett (volna). A Lancaster família vörös rózsája azonban csak a háború után tűnt fel, ugyanis a győztes Tudor Henrik családi címerében szerepelt a fehér és a vörös rózsa is, utóbbit pedig elkezdték a teljes Lancaster-pártra alkalmazni.

A franciákkal vívott évszázadnyi küzdelem zárásakor VI. Henrik uralkodott Angliában. A gyengekezű uralkodó a Plantagenet-dinasztia Lancaster ágából származott. A már addig sem túlzottan határozott és erős személyiségű király 1453-ban teljes idegösszeomlást kapott. Ennek két oka lehetett: az egyik a háború elvesztése, a másik pedig, hogy megszületett a királyi pár egyetlen gyermeke, Edward, akiről az a hír járta, hogy nem az uralkodó fia. Richárd, yorki herceg, akit megválasztottak a királyság védelmezőjének, joggal remélhette, hogy ő lesz a következő uralkodó. A trónörökös születése azonban keresztülhúzta számításait.

A két Plantegenet-oldalág között zajló háború 1455-ben tört ki, a Yorkok és a Lancasterek is más-más ős révén követelték a trónt.

Mindketten (Richárd és Henrik) a százéves háborút megindító III. Eduárdtól származtatták trónigényüket. Richárd miután átböngészte az uralkodói családfát, kiderítette, hogy ő III. Edward harmadik fiától származott, míg Henrik „csak” Edward negyedik fiától eredeztette magát. A három évtizedes háborúskodás nem nagyon érintette a köznépet. A csatákat a nemesek és azok csatlósai, valamint zsoldos csapatok vívták. Természetszerűleg igyekeztek a saját birtokaikat minél jobban megkímélni. Szántó György Tibor Anglia története című könyvében így fogalmazta meg a háború lényegét:

Richárd, yorki herceg a háború ötödik évében elesett, trónigényét a fia vitte tovább, aki 1461-ben IV. Edward néven Anglia királya lett. Henriket börtönbe vetették, bár előtte kolduló barátok csuhájában Yorkshire-ben bolyongott egy sort, de miután felismerték, a következő állomás már a Tower mélye volt. Ugyanakkor a York család sem maradt egységes, a famílián belüli villongásoknak köszönhetően rövid időre ismét visszakerült a trónra Henrik.

IV. Edwardot nem olyan fából faragták, aki csak úgy belenyugszik a vereségébe. Külföldi támogatókat szerezve (Merész Károly burgundi herceg személyében) visszaszerezte a trónt. A győztes csata után Henrik fiát kivégeztette, őt magát pedig újból a Towerba zárták, a legendák szerint Edward bátyja saját kezűleg végezte ki Henriket. Az erős kézzel uralkodó IV. Edward nem bízott semmit a véletlenre, lázadó és részegeskedő öccsét, Györgyöt király elleni lázadás vádjával halálra ítélték. A testvéri szeretet azonban megvolt a királyban, ezért megengedte öccsének, hogy az maga válassza meg halálnemét. Plantagenet György szerette a jó borokat, ezért úgy döntött, hogy a különleges csemegének számító malvázia szőlőből készült édes borba fojtsák bele.

IV. Edwardot 12 éves fia követte a trónon, V. Edward néven, akit a nagybátyja, a későbbi III. Richárd istápolt. Nem sokáig, ugyanis jobb ötlete támadt, miután bebizonyította, hogy V. Edward és az öccse is apjuk törvénytelen gyermekei, ezért a Towerban a helyük, neki pedig a trónon. III. Richárd lett az utolsó York-házi uralkodó. A fiúk a Tower tömlöcéből már sosem kerültek elő, a legújabb kutatások szerint maga III. Richárd adott parancsot a megölésükre.

Richárdnak mindössze két évnyi uralkodás jutott, mert 1485-ben serege csatát veszített Tudor Henrikkel szemben, s ő maga is holtan esett össze a csatatéren. Shakespeare híres drámájában nem túl kedvező színben tüntette őt fel, gátlástalan gyilkosként, machiavellista politikusként ábrázolta. 2012-ben találták meg a csontvázát, megállapították, hogy súlyos gerincferdülésben szenvedett, tíz sebesülést számoltak meg rajta, ebből kettő halálosnak tekinthető fejsérülés, amit vélhetően alabárddal okoztak. A többi sebét már a halála után szerezte, mivel dühös ellenfelei meggyalázták tetemét.

Tudor Henrik, a Lancaster-ház egyetlen férfi örököse Richárd trónra lépésekor franciaországi száműzetését töltötte. 1483 karácsonyán a rennes-i katedrálisban megfogadta, ha megszerzi az angol trónt, feleségül veszi Yorki Erzsébetet, hogy egyesítse a két hadban álló családot. Mivel Richárd helyzete Angliában egyre romlott, Henrik 1485. augusztus 1-én hajóra szállt, hogy embereivel átkeljen Angliába. A partraszállás után serege tovább nőtt, hamarosan már 5000 embere volt. A király Nottingham várából figyelte a trónkövetelő seregének vonulását. Augusztus 19-én aztán útnak indult, mintegy 8000 fős seregével, hogy útját állja Tudor Henriknek.

A királyi sereg egy ütőképes had volt, ugyanakkor III. Richárd mégsem lehetett nyugodt. Parancsnokai lojalitásában nem bízhatott meg. Egyes angol előkelők látványosan távol maradtak az ütközettől, sőt a Stanley-fivérek csapataikkal a közelben tartózkodtak. Richárd nem tudhatta, hogy semlegesek maradnak-e, vagy harcba szállnak Henrik oldalán. Mikor megüzente Lord Stanley-nek, hogy amennyiben nem csatlakozik a királyi sereghez, úgy a fia életét kockáztatja, aki III. Richárd túsza volt, az aggódó apa csak annyit üzent vissza, hogy marad neki elég fia.

1485. augusztus 22-én Tudor Henrik megütközött Richárd seregével a leicestershire-i Bosworth mezőnél.

Richárd csapatait a környék kiemelkedő pontján, a körülbelül 130 méter magas, Ambion nevű „hegyen” állította fel. A Tudor sereg elővédje Oxford grófjának vezetésével a domb alatti mocsaras mezőn csak nehezen vergődött át, kedvező pillanatot kínálva a királynak arra, hogy egy gyors rohammal szétszórja az ellenséget. Richárd azonban habozott, a kedvező pillanat elúszott, Oxford emberei csatasorba álltak és megindultak a dombon álló ellenséges sorok felé. John Howard, Norfolk hercege vezette elővéd felvette a harcot a támadókkal. Két órás kézitusa kezdődött, amint az egyik sor elesett vagy megfogyatkozott, a következő sor lépett a helyükbe.

Amikor Norfolk hercege elesett, a királyi csapatok harci kedve megingott. III. Richárd utóvédje megtagadta a parancsot és nem sietett a szorult helyzetben lévő harcoló alakulatok segítségére. III. Richárd, hogy mentse, ami menthető, fehér harci ménjén 80 fős testőrségétől kísérve leviharzott a dombról, hogy személyesen ölje meg Tudor Henriket, ezzel megfordítva az ütközet kimenetelét. Sikerült is a közelébe férkőznie, Henrik közvetlen kíséretéből John Cheynes lovagot és William Brandon zászlóvivőt is megölte.

Ennél tovább azonban nem jutott, a Tudor család walesi pikásai ledöfték a királyt. A Shakespeare-nek tulajdonított gyáva menekülés, az „Országomat egy lóért!” nem történt meg. Polydore Vergil, VII. Henrik történetírója Richárd életének utolsó pillanatairól ezt írta:

Mindeközben a Stanley fivérek oldalba támadták a királyi csapatokat. A koronához még hű erőket bekerítették, a csata számukra elveszett. A York-sereg, vagyis a királypártiak mintegy 1000 főt veszítettek, az ellenfél körülbelül 200-at, az elesettek jó része, ahogy az a rózsák háborújában lenni szokott, nemesember volt. Az ütközet döntően befolyásolta Anglia további sorsát. III. Richárd volt az utolsó Plantagenet-házi uralkodó, következett a Tudor-ház. Lord Stanley és az angol urak már a csatatéren királlyá koronázták Henriket, aki VII. Henrik néven folytatta országlását. A hagyomány szerint, az elesett Richárd koronáját egy bokorban találták meg és tették azonnal Henrik fejére. Ez természetesen a korona csatában viselt változata volt, nem pedig az „igazi.”

A Tudor-dinasztiával Anglia fénykora köszöntött be, Henrik unokája, I. Erzsébet királyné már elkezdhette az angol világbirodalom kiépítését.