Döntő csaták: Árkot ásni jó!
A jelenlegi középgeneráció, a „40 pluszosok” egyik meghatározó filmélménye volt az 1995-ben bemutatott A rettenthetetlen (Braveheart) című film. Aki látta sosem fogja elfeledni a kékre mázolt arcú skótokat, amint vezérük nevét kiabálják: Wallace! Wallace! A 13.-14. század fordulóján játszódó film a skótok szabadságharcát mutatja be az angolok ellen. A történészek a film mozivászonra kerülése óta többször is elmondták már, hogy a hitelesség próbáját nem állja ki az alkotás. Ezt évekkel a megjelenése után a film főszereplője és egyben rendezője, Mel Gibson is elismerte. Példának okáért a filmben ábrázolt szoknyában harcoló skótok sem így néztek ki. Sokkal valószínűbb, hogy a katonák világossárga tunikát (leine croich) viseltek, amelyet egy vastag öv fogott át. Ezt Fergus Cannan történész állítja, aki egészen Robert the Bruce-ig, mai történetünk főszereplőjéig vezeti vissza családját.
Skócia történelme felettébb kalandos, fordulatos, és a középkori viszonyok között is rendkívül véres. Anglia egészen a normann hódításig nem jelentett különösebb veszélyt Skóciára. A skót királyok a 13-ik század végéig megőrizték függetlenségüket, 1286-ban azonban fiú utód nélkül meghalt III. Sándor skót király. Amint az lenni szokott, a skót főurak közül többen is magukat tartották volna méltó utódnak, csakhogy akkoriban Anglia trónján egy felettébb veszélyes uralkodó ült, a Nyakiglábnak is nevezett I. Edward, a „Skótok Pörölye”. Az erőskezű uralkodó jelentős hódításokba fogott, bekebelezte Walest, majd 1301–ben saját fiának adományozta a terület hercegi címét (ma is érvényben van az a szokás, hogy az angol trónörökös automatikusan walesi hercegnek születik). Járt a Szentföldön, sikeresen megvédte franciaországi birtokait, de nagy álma Skócia megszerzése volt.
Erre III. Sándor halála kiváló lehetőséget adott, ideiglenes megoldásként unokája, a még gyermek Margit lett a kijelölt utód.
Edward azonnal lépett, és összeházasította fiát (a későbbi II. Edwardot) Margittal. Csakhogy pár évvel később az ifjú királynő meghalt, így Edward tervei úgy tűnt kudarcba fulladnak. Vagy egy tucat skót főnemes jelentkezett, hogy ők bizony szívesen vállalnák a koronával járó nehéz terheket. Közülük is kiemelkedett John Balliol és Robert the Bruce. A skót klánok vezérei Edwardot kérték fel döntőbírónak, ezzel, ahogy mondani szokás, beengedték a rókát a tyúkólba. Az angol uralkodó hatalmas sereggel érkezett meg a két ország határára, és kijelentette, hogy ő hűbérúrként érkezett igazságot tenni. John Balliolt választotta, aki úgy tűnt hajlandó behódolni, de miután trónra került, nem ismerte el Edward hatalmát. Az angolok fegyverrel vettek elégtételt, a háborút Balliol elveszítette a trónjával együtt. 1296-tól tíz éven át angol uralom volt Skóciában. Nem volt olyan társadalmi rétege az országnak, amelyik ne sínylette volna meg az idegen hódítást. Egyre több angol nemes kapott földet Skóciában, de a legnagyobb megaláztatást a skót nemzeti ereklye, a koronázó kő, a Stone of Scone Londonba hurcolása jelentette. Ekkor robbant ki William Wallace lázadása, ami a kezdeti sikerek után elbukott ugyan, de az ellenállás parazsát már nem lehetett elfojtani. Wallace halála után Robert Bruce vette fel a kardot és 1306. március 25-én skót királlyá koronáztatta magát. Az angolok támadásba lendültek, ám Bruce 1314. június 23-24-én döntő győzelmet aratott Anglia ellen a bannockburni csatában.
Bruce az elmúlt években hol egyik, hol másik oldalon tűnt fel a skót-angol csatározásokban, mivel nemcsak Skóciában, de Angliában is voltak birtokai. Két tűz között lavírozva igyekezett családja érdekeit képviselni, valamint fenntartani igényét a skót trónra. 1306 februárjában aztán megváltozott a helyzet.
Bruce végrehajtotta Skócia történetének leghíresebb politikai gyilkosságát.
Társai segítségével megölte „Vörös” John Comynt a dumfriesi ferencesek templomában. Comyn és Bruce, e két vezető skót nemes egymás riválisai voltak. Hat héttel később Bruce-t Skócia királyává koronázták, és megindult a felkelés az angolok ellen. A korabeli angol krónikák szerint Bruce azért ölte meg kékvérű társát, mert az nem járult hozzá az angolellenes felkeléshez. A skót források szerint azonban a két főúr szövetséget kötött, de ezt Comyn elárulta. A felkelés rosszul indult, Bruce skótjai több csatát is elvesztettek, és az újdonsült király családja is angol fogságba került, három testvérét kivégezték az angolok. Egy ideig bujkálni kényszerült, majd Skóciába visszatérve újra felvette a kesztyűt, gerilla hadviselést folytatott az angolok ellen. Londonban ekkor már II. Edward, a Nyakigláb fia volt az úr, aki korántsem volt olyan tehetséges, mint édesapja.
Skócia stratégiailag egyik legfontosabb erődje Stirling vára volt, a Skót-felföld kapuja, innét Edinburgh-ot is szemmel tarthatták az angolok.
Az 1310-es évek elején a skótok egyre nagyobb sikereket értek el, többször betörtek Észak-Angliába, az angol uralom pedig szinte már csak skóciai váraik területére korlátozódott. 1314 tavaszán a skótok ostrom alá vették Stirling várát, Dél-Skócia legfontosabb erősségét, amely az angol uralom jelképének is számított. Bevételével újabb tömegeket lehetett volna a felkelés mellé állítani. A kiéheztetéstől félő várúr, Sir Philip Mowbray megegyezett az ostromlókkal (a korszakban ez bevett szokás volt), ha Szent Iván (június 24-e) napjáig nem jön a felmentő sereg, átadja a várat a skótoknak. Erre már II. Edwardnak is lépnie kellett, hatalmas sereggel indult a vár felmentésére: 2000 páncélos lovag, mintegy 15 ezer gyalogos. Velük szemben állt Bruce nagyrészt gyalogosokból álló serege, alig pár száz fős lovassággal kiegészülve. Csapatai a vártól körülbelül másfél kilométerre állták el az angol felmentő sereg útját, Bannockburn mezején.
Bruce négy darab úgy nevezett schiltront, egyfajta falanxot állított fel gyalogosaiból, akik négy méter hosszú pikákkal, lándzsákkal igyekeztek távol tartani maguktól az angol lovagokat.
A schiltronok szabadon manőverezhettek a csata során, akár kört is formázhattak, hogy minden irányból várják az ellenséges rohamokat. Ezt a „sündisznót” az angolok a hosszúíjászok nyílzáporával tervezték megrendíteni, a győzelmet pedig a résekbe betörő nehézlovasokkal érték volna el, csakhogy ezzel a veszéllyel Bruce is tisztában volt.
Gyalogsága vonalai elé vermeket, csapdákat ásatott, még nehezebbé téve az egyébként is mocsaras terepen a nehézlovasság helyzetét. A csata 1314. június 23-án kezdődött, a skótok harci morálja jóval az angoloké fölött volt, őket fűtötte a hazafias lelkesedés, a függetlenség iránti vágy, míg az angolok inkább csak kötelességből voltak jelen, ráadásul főuraik között sem volt túlzottan nagy az összhang. A csata elején Bruce levágta az egyik angol nemest, Henry de Bohunt. Akkorát sújtott a fejére a csatabárdjával, hogy még a nyele is eltörött. Ez óriási lelkesedéssel töltötte el a skótokat, miközben megéljenezték a párviadalból visszatérő, eltört csatabárdja miatt morgolódó vezérüket. Az angol lovagok megpróbálták megkerülni a skótokat, hogy eljussanak Stirling várába, azonban a schiltron visszaszorította őket. Az ütközet döntő mozzanata volt ez, íjászok nélkül a lovagok tehetetlenek voltak a skót pikásokkal szemben. Éjszaka az angolok átkeltek a Bannock-patakon, de a mocsárban összekeveredtek az egységek, a nehézlovasok alig bírtak megmozdulni, a katonák kimerültek a céltalan sárdagasztásban. Hajnalra az angol nehézlovasság saját íjászaik és a skót pikások közé ékelődött, egy számukra felettébb előnytelen terepen. Bruce volt olyan jó és tapasztalt hadvezér, hogy azonnal cselekedjen: a skót gyalogosok rohamra indultak, miközben az angol íjászok a sajátjaikat ugyanúgy eltalálhatták, mint az ellenséget. Mire sikerült rendes lőállást találniuk megjelent, az eddig tartalékban tartott, skót lovasság és szétkergette az íjászokat. Az angol sorokon eluralkodott a pánik, a csata számukra elveszett.
A királyt testőrei kimenekítették, Stirling várában akartak menedéket találni, de nem engedték be őket a védők, mivel az egyezség szerint azt át kellett adniuk a skótoknak.
II. Edward végül Dunbar váráig futott, és hajón tért vissza Angliába. Seregének maradékát menekülés közben folyamatosan tizedelték a diadalittas skótok, a foglyok és az elesettek száma nagyobb volt, mint magában az ütközetben. A harcok még éveken át, az 1328-as northamptoni békéig folytatódtak. Egy évvel a béke megkötése után Robert Bruce, Skócia királya leprában meghalt, végakarata szerint a szívét a Szentföldre kellett vinni, de oda sohasem érkezett meg. Csontvázát a dunfermline-i apátság területén végzett ásatások során tárták fel 1818-ban, majd visszatemették. A koponyájáról készült öntvény egy londoni múzeumban kiállításra került.
