Döntő csaták: Levegőt!
A 15. század elején már több évtizede dúlt a középkor „nagy háborúja”, a 100 éves háború. 1413-ban V. Henrik került az angol trónra, miközben Franciaország élén az épelméjűnek semmiképp sem nevezhető, VI. Károly király trónolt. A francia uralkodó például azt képzelte magáról, üvegből van, ezért irtózott mások érintésétől.
A korszakban jóvágásúnak számító, haját körös-körül leborotváló (ez bevett szokás volt a katonák között, a sisak könnyebb viselése miatt), huszonhét éves Henrik 1415 nyárutóján elérkezettnek látta az időt, hogy egy hadjárattal visszaszerezze elvesztett franciaországi angol földeket.
Csapatai már április óta gyülekeztek, hogy aztán augusztus 11-én Portsmouth-ból kifusson a korabeli források szerint körülbelül 1500, valójában inkább 7-800 hajóból álló angol flotta - a fedélzeten 8 ezer gyalogos íjásszal és 2000 páncélos lovassal.
Henrik úgy döntött, a lehető legkisebb távolságot megtéve kel át a tengeren, augusztus 14-én partra is szállt Harfleur mellett, a Szajna torkolatánál. Három napig tartó táborverés után megkezdték a város ostromát, mely nem rendelkezett nagyszámú helyőrséggel, de nagyon jól védhető volt. Több mint egy hónapig tartott, hogy a város megnyissa kapuit, ez szeptember 22-én meg is történt. Henrik ezt a helyet akarta hadjárata fő bázisává megtenni, de az ostrom elhúzódása miatt le kellett mondania arról, hogy a Szajna vonalát követve Párizsig nyomuljon, a harcok során ugyanis serege jelentős részét elveszítette.
Végül úgy döntött, hogy a még mindig angol kézen lévő Calais városa felé vonul, ott behajózza seregét és visszatér Albionba. Tisztában volt vele, hogy a francia seregek már gyülekeznek, erőfölényben is vannak vele szemben, de úgy vélte, ő van egy-két napnyi előnyben. A franciák azonban lezárták a Somme folyó gázlóit, hídjait, amin mindenképpen át kellett kelniük az angoloknak, ha Calais alá akartak érni. Nem maradt más választása Henriknek, mint az, hogy az ország belseje felé fordulva kövesse a Somme vonalát, amíg átkelésre alkalmas helyet nem talál. A több napig tartó vonulás során a folyó másik partjáról folyamatosan figyelték az angol sereg menetelését a francia katonák. Végül sikerült két, a folyón átvezető utat, gázlót találniuk. A gázlókhoz vezető mocsaras területet a környékbeli házakból nyert faanyagból tették járhatóvá, és az angol sereg október 20-án már a Somme folyó túlpartján ébredt. A következő napokban is folytatódott a versenyfutás a franciákkal, hogy elérjék Calais biztonságot nyújtó falait. Végül október 24-én, körülbelül 50 kilométerre végállomásától Charles d'Albret, VI. Károly francia király connétable-ja, a francia szárazföldi hadak főparancsnoka útját állta a visszavonuló seregnek.
Másnap hajnalban az angol lovagok és íjászok kivonultak a táborukból és csatára álltak fel a két erdő határolta mezőn, mindannyian gyalogosan.
Bár az ütközet egyike a legjobban dokumentáltaknak, egy újabb kutatás a csata helyét az eddigi elképzelésektől kissé északabbra helyezi. Eddig úgy vélték, a helyszín az Agincourt és Tramencourt nevű falvak között terül el, az újabb elmélet szerint azonban a csata Ruisseauville és Agincourt között volt. Ráadásul egy 15-ik századi francia forrás is ruissenville-i csatának nevezi az összecsapást.
A körülmények az angoloknak kedveztek, a csata előtti heves esőzések fellazították a talajt, ami megnehezítette a francia lovagsereg mozgását, de megkönnyítette az angol íjászok dolgát, akik vonalaik elé hegyes karókat szúrtak a földbe. Velük szemben, mintegy 900-1000 méterre állt fel a szinte csak lovas és lóról szállt francia páncélos vitézek körülbelül négyszeres túlereje.
Négyórányi patthelyzet következett, a franciáknak nem volt hova sietniük, az angoloknak meg ki kellett találniuk valamit, hogy támadásra ösztökéljék az ellenséget. A krónikák megemlítik, hogy a francia sorokban elől álló harcosok leültek, ettek-ittak, sokat kiabáltak, egymást szidták. Az angolokról nem szólnak a krónikások, de feltételezhető, hogy nem voltak olyan jókedvűek, mint ellenfeleik. Élelmük már alig, és ott kellett dideregniük az október végi időjárásban, egy náluk körülbelül négyszer nagyobb ellenséges seregtől alig egy kilométerre.
Henrik végül kiadta az íjászoknak az indulási parancsot.
Kirángatták a földből a karóikat és megindultak az ellenséges vonalak felé, körülbelül 250-270 méterre (az angol hosszúíjak maximális lőtávolsága) álltak meg a francia arcvonaltól, letűzték karóikat és lőni kezdték a francia nemeseket. Az angolok ezzel elérték céljukat, kiprovokálták a francia fősereg szárnyain álló páncélos lovasok támadását.
A nehéz, süppedős, vizenyős talajon a lovasroham gyorsan elakadt, miközben az angol íjászok derekasan ritkították az ellenséget. Azok a franciák, akiknek sikerült elérni az angol íjászok vonalát, újabb akadállyal találták szemben magukat. A kihegyezett karók miatt nehezen fértek hozzá az ellenséghez, közben viszont kiváló célpontot kínáltak a percenkét akár tíz lövésre is képes íjászoknak.
A lovasság után megindultak a lóról szállt lovagok, páncélosok is, nekik sem volt sokkal könnyebb dolguk a sáros terepen, sőt. Ők elsősorban a középen, három tömbben felálló angol lovagokra összpontosítottak, mert méltóságon alulinak tartották, hogy az íjjal harcoló parasztkatonák ellen küzdjenek. Az angol hadrend közepén álló lovagok (többségük szintén gyalog harcolt) sorai előtt a francia nemesség színe-virága torlódott fel, alig volt helyük, sokan még a fegyverüket sem tudták megemelni, használni. A támadás első pillanataiban úgy tűnt sikerül megingatni az angol lovagok sorait, de aztán azok visszanyerték egyensúlyukat, és Henrik király parancsára az íjászok is eldobálták íjaikat, hogy bekapcsolódjanak az öldöklő kézitusába. Ki bárddal, ki pöröllyel, ki karddal. Közben újabb és újabb francia lovagok érkeztek, de nem tudtak érdemben változtatni az ütközet kimenetelén, csak a zsúfoltság lett egyre nagyobb a francia vonalakban. Kevés lovag volt képes kivergődni a pokoli mészárlásból, de egy harmadik francia vonal még mindig bevetésre várt. Az angolok tartották hadrendjüket és elborzadva figyelték a vonalaik előtti hullahegyeket. Az elfogott franciákat hátrakísérték a málhás szekerek mellé az angol táborba.
Ezt az angol tábort egy lovagok által vezetett, de főleg parasztokból álló francia sereg megkísérelte bevenni, de kudarcot vallottak.
V. Henrik király e támadás, vagy pedig a még harctéren álló érintetlen francia sereg miatt parancsot adott a nagyszámú francia hadifogoly lemészárlására. Katonái azonban vonakodtak teljesíteni a parancsot, nem csak morális, de anyagi szempontok miatt is. Ugyanis az elfogott francia nemesekért komoly váltságdíjakat remélhettek. Henrik azonban hajthatatlan maradt, kijelölt egy íjászalakulatot a kivégzések végrehajtására, akiket csak akkor hívott vissza a mészárosmunkától, amikor a francia sereg megkezdte a csatatér elhagyását. A brit és francia régészek egybehangzó állításai szerint a csatában mintegy félmillió nyilat lőttek ki. Ez a nyílzápor letarolta a francia nemesség javát.
Október 29-én az angolok elérték Calaist, kétezer megmaradt foglyukkal együtt, ahonnét rögvest Angliába hajóztak. Ünneplő angolok tömegei fogadták a győztes hadvezért a szigetországban. A későbbiekben ez a siker tette lehetővé V. Henriknek, hogy meghódítsa Normandiát, majd kedvező feltételekkel egyezségeket kötve, biztosítsa magának a francia trónt. Korai halála azonban meggátolta az elért eredmények kiaknázásban.
