Döntő csaták: Barbárok a kapuk előtt, s azokon túl is
A Krisztus születése utáni negyedik évszázad közepén a hunok benyomultak Belső-Ázsiából a Volga folyó térségébe és az attól nyugatra elterülő sztyeppvidékre. A Don és a Volga folyók között élő nomád törzseket leigázták. Erejük megnövekedett, így aztán tovább nyomultak a Dnyeszter és a Don közé, leigázva a vidéken élő germán eredetű, keleti gót (osztrogót) törzseket is. A Dnyeszteren túli vizigótok (nyugati gótok) nem várták meg a hun harcosokat, hanem felkerekedtek, két csoportra szakadtak, az egyik felük Fritigern törzsfő vezetésével bebocsátást kért a Római Birodalomba.
A III. századtól a barbárok betelepedése a birodalomba békés volt, földművesként, zsoldos katonaként éltek, később azonban mind erőszakosabbá volt a betelepülés. Ennek ellenére, királyaik vezetése alatt, a germán népcsoportok magukat továbbra is a birodalom szolgálatában lévőnek tekintették.
Róma a limesek védelmét bízta rájuk, hogy kivédjék a határokat érő támadásokat.
Szövetségi kapcsolatot létesítettek velük, biztosítva ellátásukat, akár még polgárjogot is kaphattak. Igyekeztek beolvasztani őket a birodalomba, ez azonban nem teljesen sikerült, de a barbárok nem vitatták Róma szuverenitását. Ugyanakkor, főleg a birodalom nyugati részén, egyre nagyobb befolyáshoz jutottak egyes barbár előkelők. Szerepük egyre meghatározóbb lett a hadseregben, majd a politikában is.
Valens császár engedélyezte Fritigernnek és népének a letelepedését a Balkán-félszigeten, mert úgy vélte, jó hasznát veszi majd az új harcosoknak seregében.
A 100 ezer főt meghaladó gót tömeg át is kelt a Dunán. Az ellátásukkal és a zsoldjuk kifizetésével megbízott római tisztek azonban elsikkasztották a rájuk bízott javakat. Az éhínségtől gyötört gótoknak csak azzal a feltétellel akartak élelmet adni, ha gyermekeiket rabszolgának adják. A gótoknak nem maradt más lehetőség, mint a fegyvereikhez nyúlni.
A kibontakozó lázadáshoz más helyi csoportok, barbár törzsek is csatlakoztak, ez vezetett el a római történelem egyik legnagyobb, csak a cannae-i vereséghez mérhető csatavesztéséhez.
A kortárs történetíró és katona, Ammianus Marcellinus: Róma története című művében így számolt be a kialakult helyzetről: „Ez idő tájt, amikor határsorompóink felnyíltak, és a barbár föld úgy öntötte magából a fegyveres csapatokat, mint az Aetna a tüzes szikrákat, és amikor a nehezen legyűrhető válság hadi tetteik alapján hírneves katonai vezetőket követelt volna, mintha valamely rosszindulatú istenség válogatta volna ki őket, egytől egyig csupa olyan embereket állítottak a csapatok élére, akikre folt tapadt. Ezek közül is a leghírhedtebb volt Lupicinus és Maximus, egyikük a thrákiai (a Balkán-félsziget délkeleti részén elterülő régió – a szerk. megj.) tartományok katonai vezetője (per Thracias comes), a másik olyan vezér (dux), aki a romlásba vezetett, de meggondolatlanságban méltó vetélytársai voltak egymásnak. Minden bajnak az ő mindenre kapható kapzsiságuk volt az oka. Mert – hogy egyéb dolgokat itt ne hánytorgassunk, amelyeket akár az említettek, akár az ő tudtukkal mások követtek el alávaló módon az addig mit sem sejtő, csak ide-oda közlekedő idegenek ellen – csak azt a hallatlan szörnyűséget fogjuk előadni, amelyért még elfogult bíráktól sem várhattak volna fölmentést: amikor az áthozott barbárok élelmiszerhiányban szenvedtek, a gyűlöletes vezérek szégyenletes üzletet eszeltek ki, és ahány kutyát bárhonnan is fel tudott hajtani telhetetlenségük, azt adták oda, egyet egy emberért. Még előkelő (emberek fiait is) elhurcolták köztük rabszolgának.”
A felkelés kezdetén a gótok megsemmisítették Lupicinius erőit, ezzel nagy mennyiségű fegyverhez is jutottak hadizsákmányként.
Valens császár a hír hallatán Perzsiából visszatért a fővárosba, ami ekkor már Konstantinápoly (a későbbi Isztambul) volt, és légiókat gyűjtött Fritigern ellen. Segítséget kért társcsászárától Rómából. Gratianus el is indította légióit, Valens azonban nem várta be a nyugati segédhadakat, mert úgy vélte egyedül is elbánik, az általa mélyen lenézett barbárokkal.
Serege azonban a jóval kisebb volt a gótokénál, a becslések szerint 40 ezer római állt szemben mintegy 60 ezer gót harcossal.
Valens tehát Kr. u. 378. augusztus 9-én csatát vállalt Hadrianopolis, a mai Edirne (Törökország), vagy más néven Drinápoly mellett. Valószínűleg azért döntött az ütközet megvívása mellett, mert a nyári melegben a rettegett, páncélozott gót lovasság nem volt a táborban, a környéken portyáztak.
Fritigern értesülve a várható támadásról azonnal hírnököket küldött a távollévő lovassága után, miközben a gót gyalogosok, a sztyeppei népek közt elterjedt módon, szekértáboruk védelmében várták a légiók rohamát. A római csapatok több órás menetelés után érték el a szekértábort. A menet elején és végén vonult a lovasság, középen a légiósok.
Az ütközet váratlanul kezdődött, egy ibériai segédcsapat lőni kezdte a szekérvárat, amire a gótok dárdákkal, parittyával válaszoltak.
Valószínűleg több órás öldöklő ostrom, küzdelem kezdődött volna, ha időközben fel nem tűnik a rómaiaktól jobbra lévő dombon az ellenséges lovasság, és két oldalról át nem karolják Valens gyalogságát. A gót és velük szövetséges alán lovasok rohama elsöpörte a rómaiakat. A szekértábor védelméből kitörtek a gót gyalogosok is, az összepréselődött római csapatok még a kardjukat sem tudták használni, a halottaknak elesni nem volt helyük.
Több százan megfulladtak, vagy agyontaposták őket, mielőtt még az ellenség a közelükbe ért volna.
Féktelen gyilkolászás kezdődött, sok ezernyi római maradt holtan a csatatéren, köztük Valens császár is. „A császár mindjárt a sötétség beálltával közkatonák közé keveredett és, amint sejteni lehetett, - mert nem állította senki sem, hogy látta, vagy, hogy jelen volt - nyíltól súlyosan megsebesülve elesett és rövid haláltusa után kimúlt, és nem is került elé többé sehol sem. Az ellenség közül ugyanis néhányan még sokáig ott lézengtek azokon a tájakon, hogy fosztogassák a holtakat , de a vert seregből és az odavalók közül senki sem mert oda közeledni. Mások azt mondják, hogy Valens nem adta ki lelkét azonnal, hanem fehértestőrei és heréltjei egy közel levő, csinosan épült emeletes falusi házba vitték. Mialatt itt hozzá nem értő kezek ápolták, az ellenség körülfogta a házat; de ezek nem tudták, hogy kivel van dolguk; így elkerülte az elfogatás szégyenét. Midőn ugyanis az üldözők betörni próbálták az elreteszelt ajtókat, az erkélyről nyíllövésekkel fogadták őket; ekkor ezek, hogy a további ostrommal szükségképen járó késedelem következtében el ne mulasszák a fosztogatást, összehordtak néhány zsupp szalmát és aprófát, tüzet raktak alája és elégették az épületet az emberekkel együtt.” - adta hírül Ammianus Marcellinus könyve utolsó lapjain. A gótokkal a békét az új társcsászár, Theodosius kötötte meg 382-ben, foederati néven szövetségesnek ismerte el őket, sőt Trákiában saját földet kaptak, amit gyakorlatilag maguk kormányoztak.
Állam voltak az államban, törzsszövetségük vezetője megkapta a rex-király címet is.
A vereségnek komoly szerepe volt abban, hogy a birodalmon belüli barbár törzsek szerepe megnőtt, a különböző törzsek elkezdtek a birodalmon belül össze-vissza vándorolni, hol egymást, hol a rómaiakat öldökölve. Hadászatilag pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a csatát eldöntő fegyvernem már nem nehézgyalogság, hanem a nehézlovasság lesz. A császárok is belátták, hogy a légiók által képviselt gyalogos harcmodor felett eljárt az idő, a lovasság ideje jött el.
