Döntő csaták: Az erdőből nincs menekvés - még a légióknak sem!

Az ütközet a római történelem egyik legnagyobb veresége volt. Augustus uralkodása idején történt meg ez a gyalázat a római katonákkal, amit maga a császár is nagyon nehezen viselt. Suetonius Caesarok élete című művében a következőket írta az uralkodó reakciójáról:

„Mindössze két súlyos és szégyenletes vereséget szenvedett, mind a kettőt Germaniában, a Lollius- és Varus-féle vereséget; a Lolliustól elszenvedett csapás esetében nagyobb volt a szégyen, mint a kár, a Varus-féle viszont csaknem megsemmisítő vereséget okozott, minthogy akkor három legiót gyilkoltak le hadvezérrel, alvezérekkel, kisegítő csapatokkal, mindenestül. Mihelyt Augustus erről értesült, katonai őrségeket rendelt ki városszerte, hogy a forrongásnak elejét vegye; a provinciák helytartóinak pedig meghosszabbította hivatalos megbízatását, hogy tapasztalt és a helyi viszonyokkal ismerős emberek tartsák féken a szövetségeseket. Fényes játékok rendezésére tett fogadalmat a Legjobb és Leghatalmasabb Juppiternek, ha jóra fordul segítségével az állam helyzete: így történt ez a cimberek és marsusok ellen viselt háború idején is. Azt mondják, annyira leverte ez az esemény, hogy hónapokon keresztül megnövesztette haját, szakállát, s miközben fejét az ajtófélfához verdeste, ilyeneket kiáltozott: "Quintilius Varus, add vissza legióimat!" A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült.”

Octavianus Kr.e. 27-től Kr.u. 14-ig tartó uralkodása idején sikeresen vetett véget a polgárháborúknak, külpolitikáját azonban inkább az óvatosság jellemezte. Fő törekvése a Pax Romana – a római béke megvalósítása volt a kül- és belpolitikában egyaránt. A birodalom határait a természetes védővonalakig akarta kitolni: Eufrátesz, Duna, Rajna. Germániában azonban a helyi törzsek keményen ellenálltak.  Kr. u. 4-ben a légiók átkeltek a Rajnán, és a cheruscusok (heruszkok) legyőzése után, megszervezték az Elbáig terjedő Germania provinciát. Az új tartományt azonban nem sikerült teljességgel pacifikálni, mert időközben Pannóniában (mai Dunántúl) lázadás tört ki, és ide kellett az erőket összpontosítani.

Ezt kihasználva a cheruscusok fejedelme, Ariminius (Arminius) fellázadt Róma ellen.

A Baltikum felől délre húzódó germán törzsekkel már 200 évvel korábban is konfliktusba kerültek a római légiók. A nagy Julius Caesarnak is meggyűlt velük a baja, Augustus idejében pedig állandóak voltak a harcok a laza, törzsi szövetségekben élő germánokkal. Germánia provincia határvidékén folyamatosak voltak a villongások. Katonai erők bevetésén túl, Róma az egyik kedvenc taktikájával is igyekezett éket verni a germán törzsek közé. Divide et impera! – Oszd meg és uralkodj! elv már Itália elfoglalása idején is fényes sikereket hozott.

A stratégia sokáig bevált, de a teutoburgi erdei katasztrófát nem tudta megakadályozni.

A terület mocsaras, dimbes-dombos, és a végeláthatatlan erdőségekben vad törzsek éltek „termetük magas, hajuk vöröses, szemük vadul csillog”, amint évtizedekkel később a római történetíró, Tacitus leírta. A terület teljes egésze nem volt római fennhatóság alatt, csupán egyes megerősített helyek voltak a kezükben, ahol csapataik áttelelhettek. Az itt kialakult városias jellegű településekben a germánok megismerkedtek a római berendezkedéssel. Tacitus Germania című művében így jellemzi őket: „A germánok népei nem laknak városokban, ez eléggé ismert dolog, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszett nekik. Falvakat építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben. Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre. Némely helyeket gondosabban kennek be oly tiszta és csillogó földdel, hogy az a festést és színes vonalkázást utánozza. Föld alatti vermeket is szoktak ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és tárolóhelyül a termésnek, mivel a fagyok keménységét az ilyen helyek enyhítik, és ha bármikor ellenség jön, azt pusztítja, ami szem előtt van, az pedig, amit elástak, észrevétlen marad, vagy éppen azáltal téveszti meg az ellenséget, hogy keresni kell. Mindnyájan köpenyt viselnek, amelyet tűvel vagy tű híján tüskével fognak össze: egyébként naphosszat ruhátlanul vannak az égő tűzhely mellett. A legvagyonosabbakat ruhájuk különbözteti meg: nem bőre szabott, mint a szarmatáké és a parthusoké, hanem feszes és az egyes tagokat kiemelő. Vadállatbőrt is hordanak - a folyóparthoz legközelebb lakók hanyagul, a távolabbiak választékosabban -, mivel a kereskedők nem visznek hozzájuk finom ruhákat. A kiszemelt vadakat megnyúzzák, bundájukra olyan állatok foltos irhadarabjait varrják, melyeket a külső óceán és az ismeretlen tenger szül. És nem más a női viselet sem, mint a férfiaké, csak éppen a nők inkább vászonruhát öltenek, vörös csíkkal tarkítják és ruhájuk felső részét nem nyújtják ujjassá, tehát csupaszon hagyják alsó- és felső karjukat, de még mellük egy része is fedetlen.“

Kr.u. 9 nyarán Arminius, a fiatalon római szolgálatba került heruszk vezér, a birodalom hű embere hozta a hírt Quintilius Varusnak, hogy Germániában felkelés készül Róma ellen. Varrus három évvel korábban vette át a germániai csapatok vezetését. Úgy vélte a diplomáciai és adminisztratív eszközök sikeresebbek, mint a nyers erő. Ennek köszönhetően a légiók fegyelme lazult, a germánok önbizalma pedig nőtt. Arminius okosabb volt annál, mintsem ezt kihasználatlanul hagyja.

Ütőképes sereget szervezett a törzsi harcosokból, tisztában volt vele, hogy botorság lenne nyíltszíni harcot vállalni a római hadigépezettel.

Varrus teljesen megbízott a romanizálódott germánban, légióival elindult a végzete felé. Úgy vélte, a téli szállásra vonulása közben tesz egy kis kitérőt és lerendezi a renitenseket. Három légió, a XVII, XVIII, XIX sorszámúak átkeltek a Rajnán, hogy lecsillapítsák a felhevült germán harcosokat. Egy ideig Arminius is velük tartott, majd a csata előtt pár nappal, azzal az ürüggyel, hogy össze kell szednie az embereit, levált a menetről. Gondolom, nem árulunk el nagy titkot, hogy az egész csak egy csel volt, egy mesterien végrehajtott átverés.

 Arminius volt, aki a felkelést megszervezte és tőrbe csalta a rómaiakat. Hogy mi volt, ami római polgárból, Róma halálos ellenségévé tette azt máig találgatják.

Arminius felesége Thusnelda, egy heruszk előkelő lánya volt. Apja, Segestes nem repesett a fiatalok boldogságától, és a rómaiakkal való kapcsolatot is másként képzelte, mint forróvérű veje. Ezt az álláspontját, hogy a béke a rómaiak és germánok közös érdeke, a későbbiekben is képviselte. Varrust is figyelmeztette, ne bízzon meg Arminiusban, azonban süket fülekre talált. A csata után a római parancsnoknak már nem volt módja megkövetnie Róma germán hívét, mert Varrus látva légiói pusztulását a harcokban, öngyilkos lett.  

A három légió szűk erdei ösvényeken volt kénytelen haladni, a barbárok folyamatos zaklatásának kitéve. A csapatok elszakadtak egymástól, hosszú és vékony menetoszlopok alakultak ki.

A bosszúszomjas germán harcosok pedig hol itt, hol ott tűntek fel és csíptek bele a csigalassúsággal vonuló megszállókba. Helyzetüket tovább nehezítette, hogy egy heves zivatar után sártengerré változott a táj. Az első éjszakát egy erdős domboldalon töltötték, minden szükségtelen felszerelésüket elégették. Másnap zártabb rendben folytatták útjukat. Az esőben az íjaik használhatatlanná váltak, pajzsaik elnehezedtek, és amint nyíltabb terepről erdősebb részre értek, a germánok azonnal támadtak.  Végül 3-4 napos folyamatos küzdelem után a germánok bekerítették őket, szinte mindenkit lemészároltak. Varrus levágott fejét a germánok Rómába küldték. A vereség után Róma már nem tudott a Rajnán túl terjeszkedni.

Nem lehet csodálkozni tehát Augustus fentebb említett kifakadásán, mint ahogy azon sem, hogy a lemészárolt légiók sorszámát kivonták a forgalomból. Soha többé nem alakult újjá a XVII-es, XVIII-as és XIX-es számú légió.

Sőt azok a katonák, akik szerencsésen megmenekültek, soha többé nem térhettek haza Itáliába. A Teutoburgi-erdőben elszenvedett vereséggel nyilvánvalóvá vált, hogy Róma nem lesz képes megszervezni Germania provinciát, a limes a Rajnára és a Dunára támaszkodott a továbbiakban