Döntő csaták: Afrika Korps a sivatag patkányai ellen
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1942 júliusának elején kezdődött meg az El-Alameinnél vívott ütközet. A német Afrika Korps, Erwin Rommel vezetésével és az olasz gyarmati haderő sikertelenül próbálta áttörni a britek egyiptomi védelmi vonalait. A harcok egészen novemberig elhúzódtak.
A Mussolini vezette olasz állam líbiai és etiópiai gyarmatait Egyiptommal és Szudánnal akarta kiegészíteni, így az olasz haderő 1940-ben, a német sikereket megirigyelve, támadást indított a Nílus völgyéért. Aki egy kicsit is jártas a második világháború eseményeiben itt már könnyen kitalálhatta, hogy nem volt ez egy sétagalopp az olasz hadseregnek.
A britek az „Iránytű-hadművelet” keretén belül súlyos veszteségeket okoztak a taljánoknak, valamint több száz kilométerrel vetették vissza őket.
A Führer nem nézhette tétlenül legközelebbi szövetségese vergődését, és kénytelen volt segítséget küldeni megszeppent harcostársának. Rommelt, a Sivatagi Rókát küldte Afrikába, majd az 1941 februárjában felállított Afrika Korps hamarosan átvette a stafétát az olaszoktól, és 1941–42 során változó eredménnyel harcolt a főleg brit, új-zélandi és ausztrál csapatokkal szemben. A németek 1942 tavaszának végére már csak 110 kilométerre voltak Alexandriától. Fennállt a veszélye, hogy a tengelyhatalmak elfoglalják a Közel-Keletet, megszerzik az ottani olajlelőhelyeket, így Rommelt meg kellett állítani.
Winston Churchill brit miniszterelnök úgy döntött személyi változtatásokra van szükség, ezért az Egyiptomot védő 8. Hadsereg élére Gott tábornok került, pontosabban csak került volna, mert meghalt egy légi balesetben. Így kerülhetett előtérbe, és lett a második világháború egyik meghatározó figurája Bernard Montgomery altábornagy.
A sivatagi háború mindkét félnek komoly problémát okozott. A nyílt terepen tisztább hadmozdulatokat lehetett végrehajtani, ugyanakkor az embertelen klíma még a legedzettebb katonákat is kikészítette. Egy-egy előrenyomulás esetén meg kellett oldani a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak okozta problémákat. Ez egy speciális terep volt, a csapatok körülbelül kétszáz kilométeres széles sávban mozogtak, a Szahara és a Földközi-tenger között, elenyésző civil lakossággal. Az Afrika Korps egyik tábornoka a következőképpen jellemezte a helyzetet:
Rommel nem akart időt hagyni az új vezetésnek, augusztus végén megtámadta a 8. Hadsereget, de a britek hatalmas küzdelemben megállították őket. A Sivatagi Róka ezután Ausztriába távozott gyógykezelésre, egy időre a tengelyhatalmak csapatai Georg von Stumme tábornok keze alá kerültek. Montgomery eközben készülődött, hatalmas tartalékokat gyűjtött össze, mér érkeztek az amerikai fegyverek is. Októberre kétszeres fölénybe került a német erőkkel szemben, mind emberanyagban, mind a páncélosok számát tekintve.
1942. október 23-án aztán megindult a britek támadása, amit egy óriási tüzérségi zárótűz vezetett fel. Majd ezer ágyú verte a német és olasz állásokat. A fedező tűz árnyékában megindultak a brit gyalogosok is. Grant Murray százados szerint:
A védők helyzete tovább romlott, amikor von Stumme is meghalt. Hitler azonnal parancsot adott a lábadozó Rommelnek a visszatérésre. A harcok napokig dúltak és nem volt egyértelmű ki lesz a győztes, azonban a németek kezdtek kifogyni az üzemanyagból, a britek anyagi fölénye pedig egyre nőtt. November 2-án újabb brit offenzíva már sikeres volt, áttörte a német vonalakat.
- mondotta Monty.
Rommel Hitler utasítása ellenére elrendelte a visszavonulást. November elején angol-amerikai csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában, ez volt a Fáklya-hadművelet, a németek afrikai csapatai immáron két tűz közé kerültek. A tengelyhatalmak 1943 májusában kapituláltak a szövetségesek előtt, az afrikai győzelem megadta a lehetőséget az olaszországi partraszállásra, és Hitler legjelentősebb szövetségesének kiiktatására.
