Döntő csaták: London felett az ég
1940. június 18-án Winston Churchill, brit miniszterelnök közölte a parlament alsóházával: a franciaországi csata véget ért. Arra számítok, hogy hamarosan kezdődik a csata Nagy-Britanniáért.” A franciaországi hadjárat után Hitler igyekezett kompromisszumot kötni az angolokkal. Azt akarták, a britek ismerjék el Németország európai hódításait, a németek pedig elfogadják a brit tengeri uralmat, valamint Churchill és kormánya járuljon hozzá a gyarmatok újrafelosztásához. A szigetországi politikusok döntő többsége elutasította a megegyezést és az ellenállás mellett döntött.
Hitler július 16-án kiadta a 16. számú Führer-direktívát:
1940 júliusa és októbere között zajlott le Anglia felett a történelem egyik legnagyobb légi háborúja. A Luftwaffe célja az volt, hogy megsemmisítse az angol légierő (RAF) egységeit, majd a légifölény birtokában nyugodt partraszállást biztosítson a német csapatoknak.
A brit szigetek inváziója a Seelöwe-Oroszlánfóka hadművelet fedőnevet kapta. Hermann Göring a német légierő (Luftwaffe) feje biztosította a Führert arról, a brit légierőt egy hónapon belül megsemmisíti.
A csatározások kezdetén a német Stukák olyan veszteségeket okoztak a brit flottának, hogy az angolok leállították a La-Manche csatorna forgalmát. A Royal Air Force védekezni kényszerült, a német Messerschmidtek és a brit Spitfire vadászgépek pedig a szigetország nagyvárosainak egén hajkurászták egymást. Ekkoriban még a németeknek nem állt szándékában a civil lakosság bombázása, sőt a pilóták a polgári célpontok megóvására kaptak parancsot. Az angolok védekezését megkönnyítette, hogy a háború kitörése előtt kiépítettek a brit partvonal hosszában 50 légvédelmi radarállomást. A radar, vagyis a rádiólokátor kisugárzott egy rádióhullámot, majd megmérte az időt, amely alatt a sugár visszaverődött a közelgő repülőről illetve a visszaverődés irányát.
A RAF előnyét növelte továbbá, hogy a brit gyárak több repülőt gyártottak, mint a németek. A Luftwaffe viszont jóval több kiképzett pilótával rendelkezett.
A csatározások több szakaszra bonthatóak. Augusztus 13-án indult az első nagy légi offenzíva, a Sas napja név alatt. A harcokban azonban a németek mindig nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint ellenfelük. Ráadásul a lelőtt brit gépek pilótái gyakran megmenekültek és visszatértek bázisaikra, hogy újból felvegyék a harcot az ellenséggel.
Számos olyan esetet feljegyeztek, hogy a pilótákat már támaszpontjuk közelében leszedték, ők azonban rohantak a következő géphez, hogy újból felszállhassanak.
A brit pilóták a csata legforróbb napjaiban sem vettek részt több mint három bevetésen egy nap, a németek azonban olykor hétszer is felszálltak.
A csata első heteiben többször előfordult, hogy a német pilóták tévedésből, vagy pontatlan célzásuknak köszönhetően polgári célpontokat támadtak.
Erre válaszul a britek éjszakai bombázást hajtottak végre Berlin ellen, mire Hitler utasítást a brit városok bombázására. Szeptember 7-én este megindult a „Blitz” néven elhíresült légi háború, mely nagyvárosok sorát döntötte romba, és több mint 40 000 civil áldozatot követelt.
1940. július 10. és október 31. között egy olyan hét volt csupán, amikor a RAF-nak nagyobbak voltak a veszteségei, mint a Luftwaffénak. A németek a harcok során majd kétszer annyi gépet veszítették, mint a britek. Mintegy 1700 német géppel szemben a britek veszteséglistája kb. 900 repülőt tett ki.
Szeptember közepére Hitler is belátta, nem tudja biztosítani a britekkel szembeni légi fölényt, így 1940. szeptember 17-én úgy döntött, hogy bizonytalan időre elhalasztja az Oroszlánfóka hadművelet megindítását. A következő évben pedig a Szovjetunió ellen fordult, hátában egy ellenséges hatalommal.
Az angliai légi csata sajnálatos hozadéka volt, hogy precedenst teremtett a polgári célpontok, városok elleni légitámadásokra. Ezt a későbbiekben mind a németek, mind a szövetségesek alkalmazták, tovább növelve ezzel az értelmetlen pusztítást.
