Döntő csaták: A királyok utolsó összecsapása
Róma bukása óta nem volt egységes, az egész félszigetre kiterjedő állam Itáliában. A reneszánsz idején Itália városai az európai civilizáció élvonalába tartoztak. Ez a kultúra a későbbi századokban sem tűnt el, a térség északi része Lombardia jelentős fejlődésen ment át, ezzel megelőzve az Appennini-félsziget déli részeit.
A XIX. század második harmadában, a napóleoni háborúk után elindult a nemzeti öntudatra ébredés, a risorgimento. Az itáliaiak többsége, mintegy 70%-a ekkoriban még nem olasznak, hanem toszkánnak, venetoinak vagy éppen szicíliainak tartotta magát.
Akik az olasz állam és nemzet megteremtését kívánták kisebbségben voltak.
A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson egyetértés volt a nagyhatalmak között, hogy az akkoriban 20 milliós Itáliában visszaállítják a francia forradalom előtti állapotokat úgy, hogy Ausztria (vagyis a Habsburgok) befolyása megerősödjön. Újra több állam lett a félszigeten a Napóleon korabeli három helyett. Ezek közül a legjelentősebb a Szárd-Piemonti Királyság volt. A Savoyai családból származó uralkodó II. Viktor Emánuel, akit az olasz hazafiak csak Verdiként emlegettek, valamint miniszterelnöke Camillo Benso di Cavour grófja nekiláttak az olasz egység megteremtésének.
A nagyjából négymilliós Piemont erre önmagában nem lett volna képes, hiszen igazi változásokat csak nagyhatalmi támogatással lehet elérni.
Mivel a fő ellenség a Habsburgok voltak, teljesen természetesnek tűnt, hogy Ausztria hagyományos ellenségéhez, a franciákhoz forduljanak. A királyságot „Itália poroszai”-nak nevezték, lévén a hadsereg kiemelt fontosságú volt. Ezt a haderőt a krími háborúban be is vetették a britek és a franciák oldalán az oroszok ellen. III. Napóleon francia császár találkozott Cavourral, és megegyeztek, hogy a franciák támogatják Piemontot pénzügyileg és katonailag is Ausztria ellen. Napóleon természetesen ezt nem puszta jószívűségből, önzetlenségből tette, hanem bizonyos területeket és francia befolyást akart a félszigeten. Nizzát és Savoyát kérték cserébe a támogatásért egy osztrák támadás esetén.
A torinói kormánynak most már csak egy feladata maradt, kiprovokálni az osztrák offenzívát.
Még a megegyezésük előtt elkezdték e feladat végrehajtását: erődök építésébe kezdtek a Ticino határfolyónál, valamint lombard és velencei emigránsokat fogadtak be. Bécs erre megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Piemonttal. Franciaországgal a háta mögött Cavour tovább fokozta a nyomást Ferenc József Habsburg uralkodóra, gyakorlatilag kiprovokálta a háborút, többek között azzal, hogy mozgósította Piemont haderejét.
1859. április 29-én a Gyulai Ferenc táborszernagy parancsnoksága alatt álló osztrák haderő átlépte a Ticino határfolyót. A 60-70 ezer főnyi olasz sereggel szemben háromszoros túlerőben voltak a Habsburg csapatok. Gyulai azonban több hibát vétett, minek köszönhetően június 4-én Magentánál az osztrákok csatát vesztettek. A kudarc nyomán Gyulai lemondott, a főparancsnokságot pedig a helyszínre érkező Ferenc József vette át, aki újabb támadó hadműveleteket indított.
A tisztikar inkább Benedek Lajost látta volna szívesen a főparancsnoki poszton, hiszen ő volt a híres, nagy Radetzky marsall utolsó vezérkari főnöke, ráadásul ő „ismert minden fát” Itáliában.
A francia-piemonti csapatok és az osztrákok 1859. június 24-én Solferinó falunál csaptak össze. A település az észak-itáliai Mantova tartományban található. Itt terül el a híres várnégyszög, Verona, Peschiera, Mantova és Legnano erődjei.
A csata hajnalban kezdődött, az osztrák seregben bevezetett módi szerint a csapatok napi egy meleg étkezést kaptak, ezt általában reggel kilencig bonyolították le. Előtte nem lehetett csatát kezdeni. A francia-piemonti csapatok nem vettek tudomást erről az íratlan szabályról, így mire Ferenc József kíséretével megérkezett a csatatérre, az öldöklés már órák óta tartott. Mintegy 280 ezer ember (némi francia-piemonti fölénnyel) és több mint 800 ágyú ritkította egymást. Igazából egyik fél sem rendelkezett megfelelő stratégiával, ennek köszönhetően aztán óriási veszteségeket szenvedtek. A csatát három frontszakaszon vívták, északon Benedek Lajos védekezett sikeresen a túlerőben lévő szövetségesekkel szemben. A déli szakaszon ugyanez fordítva történt, a Franz Wimpffen vezette osztrákok megfelelő tüzérségi támogatás híján nem bírtak a franciákkal.
A derékhadban a délelőtti francia támadás összeomlott, a siralmas helyzetet csak a francia tartalékok bevetése fordította meg.
Délután aztán fokozatosan elkezdték visszanyomni az osztrák közepet. Öt óra körül Solferino falucska is a francia-piemonti csapatok kezére került, ezzel a csata eldőlt. Ferenc József kiadta a visszavonulási parancsot, Benedek Lajos egyelőre még kitartott „Fegyvereink becsülete megtiltja nekem, hogy e pillanatban visszavonuljak.” – üzente uralkodójának. Estére azonban ő sem tehetett mást, minthogy elhagyta a csatateret.
Az ütközet mindkét félen óriási áldozatokat követelt, 22 ezer Habsburg katona és 17 ezer szövetséges maradt a csatatéren.
A történelem utolsó jelentős csatája volt ez, ahol koronás fők néztek farkasszemet egymással. A csata után nem sokkal, július 8-án Napóleon megállapodott Ferenc Józseffel, majd november 10-én Zürichben békét kötöttek. Időközben ugyanis a francia császár rájött, hogy nem annyira jó az, ha egy erős Olaszország születik. Ferenc József osztrák császárnak csak Lombardiáról kellett lemondania, Velencét ugyanakkor megtarthatta. Az egységes Olaszország létrejöttét azonban már nem lehettet megállítani, a közép-itáliai kis államok is csatlakoztak Piemonthoz, majd Giuseppe Garibaldinak köszönhetően Szicília és Dél-Itália is a formálódó Olasz Királyság része lett.
A nagy mű végül a poroszok franciák felett aratott győzelmével vált teljessé, amikor Róma és környéke is betagozódott II. Viktor Emánuel király országába.
A solferinói csatához fűződik a Vöröskereszt magalapítása. Henry Dunant, egy genfi születésű, 31 éves fiatalember egy üzleti ügyben szerette volna felkeresni III. Napóleont, így aztán akaratlanul is szemtanúja lett e véres ütközetnek. Ahogy írta a sebesültek szenvedéseiről: „A tátongó sebek már kezdenek gyulladásba jönni, és irtózatos fájdalmat okoznak. (…) A sebeket még irritálja és bonyolultabbá teszi az, hogy csontszilánkok, ruhafoszlányok, föld, ólomdarabkák kerülnek beléjük…” illetve
A látott borzalmak hatására Dunant ápolni kezdte a sebesülteket, ebben mások is segítették. A szörnyűségeket a Solferinói emlék című művében örökítette meg, majd lázas szervezésbe kezdett, melynek eredményeképpen létrejött a Vöröskereszt. 1863-ban a Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság néven alakult meg, majd 1867-ben felvette a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevet. 1864. augusztus 22-én megfogalmazták az első genfi konvenciót, amelynek fő tétele a sebesültek megsegítése függetlenül attól melyik oldalon harcolnak, illetve a nekik segítséget nyújtó orvosok és ápolók semlegessége volt. Dunant tevékenységét 1901-ben Nobel-békedíjjal ismerték el.
