Taróczy Nándor: diplomata és katonatiszt
Egy korábbi írásunkban megemlékeztünk a „Visztulai csoda” századik évfordulójáról. A történészek egy része így minősíti azt a sikeres hadműveletet, amelyet a Piłsudski tábornok vezette lengyel hadsereg hajtott végre a Varsót kis híján elfoglaló Vörös Hadsereg ellen 1920. augusztus 16-án és végül visszavonulásra és a lengyel területek feladására késztette a Tuhacsevszkij tábornok vezette, túlerőben lévő orosz csapatokat.
Ebben a sikerben valamilyen mértékben része volt annak is, hogy Magyarország lehetővé tette, hogy területén hadianyaggal megpakolt szerelvények haladhattak át és juthattak el Lengyelországba, sőt, amikor a német és az osztrák lőszergyárak munkásai – a kommunista agitátorok masszív propagandájának hatására – megtagadták a hadianyag bevagonírozását, Magyarországon készült lőszerekkel töltötték fel a készleteket. Bár a lengyel–magyar kapcsolatok minden történelmi korban jónak, olykor pedig kimondottan szívélyesnek voltak nevezhetők, az első világháborút követő zűrzavaros időszakban Magyarországnak nem sok lehetősége maradt ennek a viszonynak az erősítésére. Akadt azonban egy férfi, aki kötelességének érezte, hogy közvetítsen a lengyel diplomaták és a magyar külügyminisztérium között és végül neki volt köszönhető, hogy a magyar segítség időben megérkezett Varsóba és gyökeresen megfordult a hadi helyzet.
De ki is volt ez az ember? Ma Taróczy Nándorként emlegetik a tanulmányok és a történelemkönyvek, de eredetileg Szmazsenka Ferdinánd Jenő Ernő Mária volt a keresztségben kapott neve. 1874. december 20-án Debrecenben született. Apai ágon felvidéki szlovákok voltak az ősei között, apja Szakolcán született, édesanyja viszont osztrák származású volt. (Szmazsenkák mindmáig élnek Szakolcán és Malackán.) Atyjáról, Szmazsenka Ferdinánd Ferenc János (1847–1915) távírdai mérnökről csak kevesen tudják, hogy Puskás Tivadar (1844–1893) telefonhírmondója nélküle, aki kezdetektől fogva ott volt mellette, csak ötlet maradt volna, mivel a feltaláló váratlan halála után ő volt az, aki használatba helyezte Budapesten.
Ifjabb Szmazsenka Ferdinánd kis korától katona szeretett volna lenni és 1891–1894 között előbb Budapesten elvégezte a gyalogsági hadapród iskolát, majd tíz év csapatszolgálat után 1904–1906-ban a vezérkari tiszteket képező hadiiskolában tanult. Már ekkor kiválóan tudott németül, olaszul és franciául, sőt miután 1904-ben Nizzában megismerkedett egy orosz földbirtokos lányával és házasságot kötöttek, oroszul is megtanult, mivel feleségével csak franciául vagy oroszul tudott beszélgetni. Orosz nyelvtudásának köszönhetően az I. világháború kitöréséig több alkalommal is megfordult felesége szülőföldjén. Természetesen ezek nem csak rokoni látogatások voltak, hiszen már az első alkalommal katonai megfigyelőként képviselte az Osztrák–Magyar Monarchiát az 1905-ös orosz-japán háborúban.
A sors iróniája, hogy az I. világháborúban a keleti frontra vezényelték, ahol az akkor Oroszországhoz tartozó lengyel területeken harcolt az oroszok ellen. 1915-ben súlyosan megsebesült, ezért felgyógyulása után szállásmesteri teendőkkel és a katonai közigazgatás megszervezésével bízták meg Lublinban, majd Szerbiában és Olaszországban.
A háború a központi hatalmak vereségével végződött, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott és Szmazsenka is azok sorába került, akik már nem fértek be az antant-hatalmak által engedélyezett 1750 fős hivatásos tiszti létszámkeretbe. Felvetődött a diplomáciai szolgálat lehetősége, de egykori katonatisztek esetében ezt is álcázni kellett, mivel a vesztes országok évekig nem delegálhattak katonai attasékat a külképviseleteikre. Szmazsenka alezredest 1919-ben Bécsbe küldték, ahol levéltári ügyekkel foglalkozott, de valójában hírszerzői tevékenységet folytatott. Bécsben került ismét kapcsolatba korábbi tiszttársaival, akik ekkoriban már Lengyelország diplomáciai szolgálatában álltak. Emil Prochaska őrnagy lengyel katonai attasé, Edward Pöschek ezredes a Lengyel Likvidációs Bizottság elnöke volt. Tőlük fontos titkos információkat kapott Magyarország szomszédjairól, de felettesei engedélyével ő is hasznos adatokkal látta el a lengyeleket.
Amikor kiderült, hogy Csehszlovákia nem hajlandó a Lengyelországba irányuló hadiszállítmányokat átengedni a területén, Szmazsenka felajánlotta, hogy megszerzi Budapest beleegyezését a szállítmányok Magyarországon keresztül történő eljuttatásához. Ehhez természetesen szükség volt a franciák és az olaszok jóváhagyására is. Különösen Franciaország mutatkozott bizalmatlannak Magyarországgal szemben, viszont volt egy olasz tiszt Bécsben, Armana tüzérezredes, aki az antant képviseletében a lőszerellenőrzési bizottságot vezette és rokonszenvezett a magyarokkal. Ráadásul Szmazsenka olaszul jelentkezett be nála a kéréssel, hogy engedélyezzék a hadianyag és a lőszerszállítmányok eljuttatását Magyarországon keresztül. Az olasz igennel válaszolt, így eleinte a német és osztrák hadiüzemekből ment a segély Lengyelországba. Mivel a csehek határozottan elzárkóztak a szerelvények áthaladásától, a magyar kormánynak Romániával kellett megegyeznie, hogy a hadi támogatás erdélyi vasútvonalakon jusson el lengyel földre. Ez volt a „Polonia” lőszersegély. Később már csak Magyarországon készült hadianyag juthatott el Lengyelországba, mert az osztrák lőszergyárakban "rejtélyes" tűzesetek történtek.
Egy kimutatás szerint csak a csepeli Weiss Manfréd-gyár összesen 78 millió darab gyalogsági lőszert szállított le a lengyeleknek. Emellett más lőszerfajták milliót, közel 250 főzőkonyhát, 80 sütőkemencét és egyéb hadieszközt szállítottak Magyarországon keresztül. A szállítmányok megszervezésében a Varsói Magyar Intézet akkori igazgatója, az Alsókubinban született Divéky Adorján (1880–1965) is fontos szerepet játszott. Őt majd egy következő alkalommal szintén bemutatjuk.
Szmazsenka Ferdinánd a lengyel-orosz háború befejezését követően a Baltikumban teljesített „diplomáciai” szolgálatot. Formálisan már 1921. november 1-jén nyugállományba helyezték, de követségi tanácsosi címmel felruházva lényegében a katonai attasék munkáját végezte Észtország fővárosában (akkori nevén Revalban, amely ma Tallin), de tevékenysége Litvániára és Finnországra is kiterjedt. Mint a térség legalaposabb magyar ismerője és szakértője ezekben az években terjedelmes elemzéseket és jelentéseket küldött a magyar külügyminisztériumba. Ő volt az is, aki elsőként szorgalmazta, hogy Magyarország lépjen diplomáciai kapcsolatba a Szovjetunióval. Ez a lengyel-orosz háborúban játszott szerepe miatt talán meglepően hangzik, de Szmazsenka, aki ekkor már hivatalosan Taróczy Nándorként szerepelt a dokumentumokban, miután 1924-ben engedélyezték nevének magyarosítását, tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunióban konszolidálódott a helyzet és a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolatok felvétele erősíthetné Magyarország nemzetközi pozícióját. Emellett már azt is megsejtette, hogy a Szovjetunió idővel szembekerül majd a nyugati államokkal. Horthy Miklós kormányzó azonban ellenezte ezt, így a terv dugába dőlt. Pedig Taróczy kalandos úton még azt is elintézte, hogy feleségével két hónapra szóló vízumot kapjon egy szovjet körútra. Tapasztalatairól később részletes jelentést is írt. 1928 végén végleg hazarendelték és altábornagyi rangban nyugdíjazták. Ezt követően kiváló nyelvtudását kamatoztatva (a már említett nyelvek mellett észtül és angolul is jól beszélt) szakfordítóként tette hasznossá magát a Hadtörténeti Levéltárban.
A második világháborút követően az új hatalomnak is felajánlotta a szolgálatait, de 1950-ben még a maga tervezte villájából is kilakoltatták, sokáig nyugdíjat sem kapott, emiatt már a 80. évéhez közeledve éjjeliőrként dolgozott. Az osztrák állam 1964-ben kisajátította Taróczy édesanyjának egyik ingatlanát és az ezért kapott pénzből egy nyaralót vásárolt Budapesten, amelyet „téliesített” és itt élt 1973. április 7-én bekövetkezett haláláig.
Taróczynak öt testvére volt. Az egyik öccse, Szmazsenka (Taróczy) Jenő (1879–1972) Kassán született és a MÁV főmérnöke volt. Az ő unokája talán a legismertebb Taróczy, a Wimbledonban párosban győztes Taróczy Balázs teniszező.
