Déjà vu léggyel, Masával
Kint soha nem érzett hőség, bent, a dolgozószoba menekítő hűvösében a redőny leeresztve, ablakszárnyak kitárva. Még a függöny sem mozdul a levegőtlen présben. Kint a teraszon negyven fok felé kúszik a hőmérő valamilyen szála (mert a higanyt már betiltották), s a gerendáról lelógó muskátlik viaskodnak több-kevesebb sikerrel a túlélésért. Hirtelen elzúg a fülem mellett egy légy, és a könyvespolcon, egy Márai-kötet gerincén landol, majd műfajt váltva – micsoda stílszerű, korhű csavar – komótosan átballag Robert Scruton könyvére.
Gömörbe szállnak a gondolataim, és hamisítatlan déjà vu kerít hatalmába. Otthon, a falusi nyári konyhában találom magam. Kölyök vagyok, vakáció van, nyári rekkenő – akkoriban még harminc fok körüli hőség volt az alig elviselhető, amit mostanság csak irigyelhetünk. Mikszáth-novellákat olvasok, amikor légyzümmögés zökkent ki az olvasás és a szendergés, majd félálomba hajló lazulás határáról. Akkoriban nagyobb földi boldogságot el sem tudtam képzelni, mint Mikszáthot, Móriczot vagy Fekete Istvánt olvasni hanyatt vágva magam a dikón, hallgatva az enyhet hozó eső dobolását. Vagy a kertben egy pokrócon hasalni a szilvafák alatt.
Amit gyermekkorunkban megélünk, egész életünkben ahhoz mérünk mindent. Boldogságot, szabadságot, rendet, igazságot, békét és minden mást, ami igazán fontos.
Cukri, a néhai bárány történeténél könny szökik a szemembe, amit később persze titkolok a cimborák előtt, akikkel még tegnap megbeszéltük, hogy délután lemegyünk pecázni a Masához. Itt, a szülőfalum, Melléte és a szomszédos Beretke között, a geológusok által Murány-áttörésnek nevezett, a mészkőbe vájt, kanyonszerű völgyben, az áttörés fölött, lelassul a Murány folyócska vize. Itt a legmélyebb, és itt laknak a legnagyobb domolykók, amelyek férfikar nagyságú példányait szilvával, cseresznyével, rákfarokkal (akkor még nem volt védett) igyekeztünk horogra csalni.
A Murányt egyébként Muránkának hívtuk, de az öregek Sajót emlegettek. Nekik talán még arra az időre nyúlt vissza az emlékezetük, amikor a térképészek nem döntötték el, hogy a dobsinai, a csetneki vagy a jolsvai ág a hosszabb. Végül a másik kettő elé sorolták a dobsinai ágat, míg a Murány és Csetnek felől csordogáló folyócskák mellékágakká lettek lefokozva. A Muránka név talán szláv beütés a tizennyolcadik század eleji, pestist követő népmozgások korából, akárcsak a falum határában a folyó fölött meredező Eszkála, amelynek szikláin egyensúlyozva, nem törődve a veszéllyel, árvalányhajat szedtünk.
De ami most jutott a tudomásomra, enyhe nyugtalansággal tölt el. Buzgó emberek szeretnék a Peskőtől egy hajításnyira levő Rosszgyárat (talán elegánsabb lenne a Masát használni) rendbe tenni. Nem tudom, mennyire akarnak belenyúlni néhány romos fal felújítása miatt a természeti környezetbe, mindenestre már gyerekkoromban is csak egy rozoga boltív és néhány embermagasságú falmaradvány bújt meg a bokros, iszalagos, csalános dzsumbujban. Amit úgy szerettünk, ahogy volt, surranó gyíkjaival, siklóival, amelyek néha vaddisznók röfögésére vagy vadmacskakölykök sírására meredtek szoborrá, feltartva, ijedten kapkodva a fejüket.
Miért is féltem azt, amihez már szinte semmi közöm? Hiszen évtizedek óta nem jártam erre, ahol rákot fogtunk a vízbe nyúló gyökerek közt, márnákat, paducokat csaltunk horogra?
Talán a gyerekkor élményeit szeretném bezárni az emlékezet ládikájába, s a kulcsot eldugni előlük? Hiábavaló, balga igyekezet! A történelemturkászok buzgalma kifogyhatatlan, pláne ha jó pályázati pénzek ládikái nyikordulnak meg jöttükre. Aztán turkálhatnak a munkagépek, vagy ha azok nem is, legalább a szorgos kéziszerszámok révén jöhet a „terep” kitisztítása, a gaz eltávolítása, s bizonnyal néhány csenevész éger és cserfa is áldozatául esik a nagy rekonstrukciónak. S eltűnik a varázs, kitakarják, ami addig, évszázadokon át szemérmesen betakarva hallgatta a folyó csobogását.
De félretéve az érzelmeket és a szentimentet, azért csak elmélázok afölött, van-e értelme néhány romos faldarab kedvéért szétdúlni az érintetlen természetnek ezt a varázslatos zugát? Hiszen újjáépíteni nem valószínű, hogy lenne kapacitásuk (út sem vezet ide), ha meg igen, legalább az egykori gyár kilenctizedét kellene az alapoktól a tetőzetig visszafalazni olyanná (nem szólva arról, ami a falakon belül volt), ahogyan a tizenhetedik-tizennyolcadik században kinézhetett. Hiszen még a gyér szakirodalom sem tudja, miféle vasat olvaszthattak, mit kovácsolhattak itt eleink. A hősi múlt rajongói állítják, hogy a Nagyságos Fejedelem seregeinek is készültek itt fegyverek, mások a földközelben maradók szöget, kapát, földtúró eszközöket emlegetnek.
Dolgozol? – kérdi párom, miközben ki-kiballagok a teraszra rágyújtani, ha elvékonyodik az emlékezet Ariadné-fonala, hogy a ronda szokással újra sodorintsak rajta. Látja, hogy valahol messze járok, ennyi év után ismerjük egymás minden rezdülését. Á, csak motozok valamivel, válaszolom, talán le is kéne csapni a masina képernyőjét, az is csak a hőt nyomja az orrom alá. De még felolvasom neki Győry Dezső néhány sorát: „A Masa-mente vaksötét, / nem bíborítja láng ködét / a téli égnek, téli éjen /vasöntés / nem festi meg a völgy ölét.”
Furcsa, szinte lehetetlen ebben a nyári pokolban elképzelni a téli hangulatot, legyen bár szó Győry Dezsőről, ezért térjünk vissza a mostani nyárba. Ezzel a sok kitérővel csak azt szerettem volna elmondani, hogy a mai napnak az egyik főszereplője az az árva legyecske, amely kegyesen visszarepített a múltba. Ezért hálából nem keresem a légycsapót, hanem elhúzom a tolóajtós szúnyoghálót, hadd repüljön.
Megjelent a Magyar7 2024/31. számában.
